Lehetetlen megfejteni ezt a rejtélyt. Sem a Rehplex, sem Aphex Twin weblapja nem nevezhető túlságosan kommunikatívnak az utóbbi pár év tükrében, manapság meg aztán végképp esélytelen kapcsolatba lépni bárkivel is a londoni cégnél. A friss megjelenéseikhez sosem bocsátanak ki túl sok információt az újságírók rendelkezésére, így nem véletlen, hogy néhány elmésebb szakmabeli már a The Tuss longplayer megjelenésekor felfigyelt pár ellentmondásos dologra a matériával kapcsolatban. Az eredetileg teljesen új, már-már felfedezetlen testvérpáros felkarolása című bullshitting a felvételek ismerete nélkül még csak-csak hihetőnek tűnt, de mióta már megvásárolható a Rushup Edge, azóta egyre többen vélik úgy, hogy tulajdonképpen Tregarskinék nem is léteznek, és maga Richard D. James baszakodik velünk.

A legszembeötlőbb dolog, hogy a lemezre felkerült hat felvétel annyira hasonlít James hangzásvilágára és korábbi munkáira, hogy egyszerűen képtelenség elhinni, hogy 1) valakinek van bőr a pofáján ennyire nyíltan lemásolni őt, és 2) pont a Rephlex jelentesse meg a kiadványt (amit a szóban forgó fenomén alapított még 1991-ben Grant Wilson-Claridge-dzsel közösen). Másrészt fontos, hogy rengeteg esetben hallani a Yamaha GX-1 szintetizátor áldásos jelenlétét, ami már csak azért is kérdésessé teszi Tregarskinék létezését, mert ebből összesen 10 darabot gyártottak a világon (darabonként hatvanezer dollárért), és olyan zenészek birtokában vannak, mint John Paul Jones (Led Zeppelin), Stevie Wonder és Hans Zimmer. Meg persze Aphex Twin. Harmadrészt pedig tudni kell, hogy a „tuss” szó a cornwall-i szlengben erekciót jelent, és ki nőtt fel Cornwallban? Természetesen Aphex Twin. S végül, de nem utolsósorban nem egy fórumon olvasni a rajongók beszámolóit, miszerint a számok egy részét a szerző 2005-ös live actjeiben már hallani lehetett. Rengeteg érv szól tehát amellett, hogy a The Tuss egy újabb Aphex Twin gyűjtőnév, de hivatalos nyilatkozat hiányában mi inkább nem jelentünk ki semmit.

The Tuss – Rushup I Bank 12 (nem hivatalos(?!) videoklip)

A zenék nem nevezhetőek túlságosan eredetinek, ha az Aphex Twin diszkográfiát vesszük összehasonlítási alapként, de a minőségi értékükből ez mit sem von le. Hatalmas a nyüzsgés minden percben, hangok bizseregnek, zizegnek, fontoskodnak, a basszusokból képződő sebesség nem követhetetlen, de nem is lankasztó. Minden olyan, mint egy Aphex Twin albumon. Stílusilag valahol az experimental, break, techno és acid közt egyensúlyoznak a témák, rossz szám nincsen. A nyakatekert gondolkodásból felépített komplexumok mindegyikének megvan a maga szép, nyugodt pillanata is, rendszerint természetesen a kiteljesedés végén, az utolsó utáni pillanatban (pl.: Synthacon 9, Goodbye Rute). Ezek mellett van pár egészen befordult munka (Last Rushup 10, Death Fuck), de összességében nem feszengeti annyira a határait a Rushup Edge, mint amennyire tehetné. S valahol pont emiatt nem tökéletes. Biztos, hogy hallgatható lesz évekkel később is, de igazán forradalmi dolgok nincsenek benne. Plusz lehetne egy picivel hosszabb is. Négyes.