Luke Slater Planetary Assault System-projektje és az Ostgut Ton egymásra találása tökéletesen jellemzi a stílus misztikusságát: a szerző “alien techno” jelzővel ellátott zenéi úgy sodródtak egyre jobban a kiadó bolygója felé, mintha onnan indultak volna még egy történelem előtti, feljegyzések nélküli időből. A 2009-es Temporary Suspension című album kis túlzással élve rázós visszatérés volt egy majdnem tízéves felderítőútról, az új, The Messenger című gyűjtemény pedig leginkább eme küldetés részletes jelentésnek tekinthető, amiben a művész beszámol mindazon idegen, emberi észleléssel nehezen megfejthető dolgokról, amikkel a hosszú vándorlása során találkozott. Nem is szenvedünk hiányt zenékből: tizenkét szám került a lemezre több mint hetven percben, s az élvezeti faktorból egyedül a bődületes hossza von le egy keveset. Egy-két jelentéktelenebb részletet ki lehetett volna hagyni a beszámolóból.

Sok külső utalás fedezhető fel a számokban, a zömük Detroitra mutat. Például a beszédes című Bell Blocker nagyban hasonlít Jeff Mills kilencvenes évekből hátrahagyott munkásságára, a Human Like Us és a Call From The East pedig Robert Hood minimálesztétikáját kölcsönzi. Régi Planetary Assault Systemses megoldások is előkerülnek újra: a lemezt nyitó Railer (Further Exploration) egy gyönyörű sci-fi álom az ambient gépies aranykorából, a Cold Bolster pedig a Planetary Funk bakelitszéria durvább részeinek a nosztalgikus felidézése. Részben ezek megfelelő arányú elosztása, részben a szerző új hangzásának hibátlan demonstrációja miatt jó a Messenger. Az olyan új megközelítésű zenéi, mint az ambient technójával nagyon mélyről feltörő és felszínt karcoló Beauty In The Fear, vagy a hipnotikus darálásával mindent eltörlő Rip The Cut ismét megmutatja, hogy a Planetary Assault Systems űrhajója még mindig működőképes, és bevethető az univerzum sötét foltjaiban található bolygók és csillagrendszerek felfedezésére. Az év legjobb földönkívüli techno albuma, de komoly stílustörténeti ismereteket igényel. (Négyötöd.)

Slaterhez képest őrült munkatempót diktál a sheffieldi színtér univerzális nagyságaként elismert The Black Dog-alakulat. A futurisztikus múltidézés és a fehér zajok tudományos megfigyelése, valamint Brian Eno világhírű repteres lemezének rideg kritizálása után új koncepcióval veszik be 2011 végét. Az augusztus elejétől november végéig tartó Liber-sorozatuk a fellépéseik hangzását és hangulatvilágát kölcsönzik, az utóbbi évek sikerlemezeinél valamivel könnyedebb témákra épülve. Az egész projekt egy Liber Dogma című nagylemezt és négy kísérőbakelitet ölel fel. Az utóbbiakból az első három olyan felvételeket tartalmaz, amik a nehezebb illeszthetőségük miatt az albumra nem fértek fel (az első kettőről pár sorban már beszámoltunk korábban), a negyedik korongon pedig ezeknek a remixei foglalnak helyet olyan kortárs techno hírességektől, mint a Sandwell District, Sigha, Shifted, Blawan és Perc.

A Liber Dogma talán az eddigi legszerteágazóbb munkája a triónak. A tagok különböző területeken kísérleteznek felszabadultan, így a zenék csak elvétve kapcsolódnak egymáshoz. Persze a zsenialitásuk így is meg-megvillan: a Dark Wave Creeping és az Eden 353 kétségkívül a kiadvány két legszebb pontja, magukon hordozva húsz évnyi intergalaktikus kutatás eredményét, gyönyörű electrós reprezentálásban. A Death Ov The Black Sun és a Feeder Rub Out régi warpos idm-elképzelésekre épül, a többi kilenc zene pedig klasszikus sheffieldi dark wave techno, sodró ütemek és szolídra vett témák pontos elosztásával. A vége így egy natúr tánclemez, pár kiugró résszel. A Liber Dogma emiatt tehát nem a legkiválóbb The Black Dog-munka; leginkább egy alkalmi gyűjtemény, ami remek lehet azoknak, akik most ismerkednek velük. A számok nem akarnak hosszútávon beépülni az életünkbe, mert kivétel nélkül a pillanatnak szólnak. Annak a pillanatnak, amikor a barátainkkal egy sötét táncteremben állunk, és nem szeretnénk mást, csak leszegett fejjel bólogatni magunkban a keményen dübörgő basszusra. (Háromnegyed.)

The Black Dog