Két sikerlemezzel a hátuk mögött (1993: Incunabula, 1994: Amber) az Autechre volt a kísérleti elektronika egyik legtöbbre tartott formációja az 1990-es évek közepén. Az 1995 végén érkező Tri Repetae című harmadik albumukkal felhelyezték a világtérképre az IDM-mozgalmat, ami ekkor egyértelműen Sean Booth és Rob Brown projektjéről szólt. A későbbi, saját zsánerükből kiemelkedő sztárok – Aphex Twin és Squarepusher – akkoriban még nem voltak annyira híresek: az előbbinek ugyan már terebélyes diszkográfiája volt ekkor is, de az igazi robbanást jelentő …I Care Because You Do albuma alig volt fél éves, míg Squarepushertől a Hard Normal Daddyre majdnem két évet kellett még ekkor várni.

Autechre (Rob Brown és Sean Booth)

Valamikor a millennium hajnalán elterjedt az a szitokszó, hogy gépzene, viszont akárhogy gondolkodom, mindmáig nem tudom másként jellemezni a Tri Repetae-t – természetesen azonban itt a lehető legpozitívabb jelentésében használom a jelzőt. 1995 a digitális zeneszerzés reneszánsza volt: az analóg eszközök háttérbe szorulása jelentősen rányomta a bélyegét a britek elektronikájára. Elég csak pár vonatkozó lemezt meghallgatni a Warp katalógusából, hogy érezzük a virtualitás jelenlétét, mégis, számomra ez lett az a lemez, ami legjobban megragadta az akkori zeitgeistot. Noha csak a 2000-es évek legelején ismerkedtem meg vele, még akkor is varázslatos módon sugározta a futurisztikus életérzést, hogy ez a jövő, így kell megszólalnia.

Másrészről szeretem korszakok közti albumként is kezelni. Egyrészt markáns váltás a korábbi munkássághoz képest, amikben sokkal hangsúlyosabb volt az ambient jelenléte. Az Amberben helyenként kész melódiák csendültek fel, ráadásul az egy sokkal csendesebb összeállítás ennél. Ugyanakkor a Tri Repetae nem is olyan, mint a későbbi Autechre-anyagok, amik rendkívül szeszélyesen, hol kevésbé, máshol rettentő módon nyúltak hozzá a gépek idegen és félelmetes ritmikájához és fémes hangtextúráihoz, amik idővel legalább annyi régivonalas rajongót ijesztettek el, mint amennyi újat szereztek. Itt az arányok pont rendben vannak: nyugodtabb ütemeken rengeteg érdekes sci-fis hang játszadozik, gyermeki ártatlansággal.

Záró bekezdésként érdekesség lehet, hogy a borítót az akkoriban csúcsra érő The Designers Republic tervezte, és ez volt az első minimalista stílusú Autechre-borító, ami azóta a duó zömmel állandó arculati elemévé vált. A front egyszerű aranybarna színben tündököl üresen, mindennemű szöveg nélkül, és a hátsó rész ugyanezt a megoldást követi. Más a helyzet belül a füzetben, ami az akkor még relatíve ismeretlen Chris Cunningham munkáit tartalmazza. Digitális technikával manipulált, furcsa szerkezetű gépek gyűjteményét láthatjuk, ami korhűen sugározta azt a cyberpunk atmoszférát, vagy életérzést, ami végül sokak bánatára sohasem jött el.

Autechre – Tri Repetae borító