Az osztrák Ulrich Troyer életrajza eléggé impozáns ahhoz, hogy rögtön felkeltse az avantgárd elektronikát kedvelők figyelmét – több kísérleti lemezt, filmzenét, kiállítást és hanginstallációt is jegyzett a múlt évtizedben, és már hosszú ideje tagja a bécsi The Vegetable Orchestrának -, ráadásul a Songs For William című új albumát csak még izgalmasabbá teszi, hogy a Digital Mystikzes Mala egyik idei kedvence, és ennek megfelelően a brit basszusguru Deep Medi Musik nevű kiadóján jelenik meg. A nyolcszámos gyűjtemény egy trilógiának az első része, és a kiadó dubstep repertoárját még csak látótávolságnyira sem közelíti meg, ellenben nagyon kerek és átgondolt tanulmány a dubról experimentális kontextusban.

Ulrich Troyer

Izgalmas zörejek, hisszek és zajok töltik meg a feneketlenül visszhangzó témákat, így nem meglepő, ha esetleg eszünkbe jut a ~scape kiadó és a millenium utáni közvetlen felhozatala Pole-tól, Jan Jelinektől és Deadbeattől. Az Eurocity To Munich akár tekinthető tisztelgésnek is eme generáció előtt, Troyer azonban ennél messzebb lát a lemezen. A dubokban egyszerre van valami rendkívül ősi és nagyon modern: a Take Me To The Movies, Charlotte olyan, mintha King Tubby és a Rhythm & Sound találkozna egymással. Emellett észrevehetőek kisebb-nagyobb reflektálások a kontinensen nagy népszerűségnek örvendő afro- és ethiojazzre is, például a Lost In Addis eléggé nyilvánvalóan Mulatu Astatke hangjait próbálja ismeretlen szónikus mélységekben elképzelni. (Négyes.)

A brit Christopher Ward rengeteg hangszeren tud játszani, és imádja a régi analóg vasakat, ezért nem meglepő, hogy a Tropics-projektjének az első albuma hátat fordít korunk digitális hangzásának, és azt az érzetet kelti bennünk, mintha valahonnan az 1990-es évek első feléből húzták volna elő, amikor a shoegazer és a pszichedelikus elvágyódás témája hosszabb időre is összehozta a rockot az elektronikával. A Parodia Flare egy szép album, mondhatni kedves: a hardvereivel fátyolos álomképeket tár elénk a szerző, miközben könnyed gitárriffek és háttérbe szorított dobok egészítik ki a felvételeket, na meg visszhangzó, elmosódó vokálok. A Mouves klasszikus példája a gyűjteménynek; a másik tizenegy szám is hasonló elgondolásokra épül, csupán az előbb felsorolt hozzávalók adagolása változik.

Sajnos előfordul azonban, hogy ez az album hibájává is válik: mivel Ward szinte minden esetben ugyanazokkal az eszközökkel és megoldásokkal dolgozik, ezért a Parodia Flare mozgástere túlzottan is határolt. Nincsenek már igazi meglepetések az első tizenöt perc után. Később ugyan a Figures elektronikus dobjai, vagy az On The Move downtempós hangulata színesíti még valamelyest a felhozatalt, de az album egészéhez képest ezek már csak apró finomhangolások. Mindazonáltal egy egyszerű eszközzel profin menti meg a lemezt a művész: nem engedélyez rossz számot. Mindegyik zene könnyen emészthető és jó, így sokadszori hallgatásra is jó lehet irodában, vagy vezetés közben. Vagy, amikor nem vesszük észre, hogy egy pont után néha önmagát ismétli. (Háromnegyed.)

Tropics – Mouves