Andy Sheppard – Movements In Colour

Egyszerű csehók, borozók és dzsesszklubok mélyén kezdte pályafutását Andy Sheppard angol szaxofonos, aki az elmúlt 25 évben vezetőként és vendégzenészként elég sok formációt kipróbált, ráadásul mindet elég nagy sikerrel. Stílusának gyökerei még valahol a bebop-korszakban tekergőznek, jó erősen magukba szívva a mámorító életérzését, lassan felfelé (mondhatni a korral) haladva az ágak már a rock és elektronikus zenék hatásai felé bomlanak szét. A 2006-ban megjelent Movements In Colour baljósan indít, és a 15 perces La Tristesse Du Roi sustorgó, néha gondterhelten felkiáltó szaxofonja, gerjedő gitárja és elektronikája teremti meg az esős, pasztelles alapot. Egy-egy futammal néha a nagybőgő is közbeszól, mögöttük a tablá indiai ütőhangszer adja a pulzusként lüktető ritmikát. Bár furcsa váltással a következő tétel más hangulatok felé mozdul, semmi okunk a panaszra. Nyoma sincs a dzsesszzenészekre gyakran jellemző önző, öncélú magamutogatásnak, a 7 szám hol lassan, hol szélsebesen áramlik. Összességében a Movements In Colour műfajok és stílusok bátor, izgalmas szintézise.

François Couturier – Tarkovsky Quartet

François Couturier zongorista sok éve komponálja az Andrej Tarkovszkij által ihletett, főként dzsessz és klasszikus alapokra írt szerzeményeit. Mára sikeresen létre is hozott egy a filmrendező munkásságát bemutatni kívánó sorozatot, tele érdekes és személyes allúziókkal. 2011-ben jelent meg a trilógiazáró Tarkovsky Quartet, amelyen újfent Anja Lechner csellóval, Jean-Marc Larché szoprán-szaxofonnal és Jean-Louis Matinier harmonikával tette teljessé a kvartettet. A lemeznek egy egészen érdekes vezérfonal adja a szerkezetét: az első tételek felépítenek egy békés, biztonságos hangulatot, majd az egyensúly váratlanul kibillen, a nyugalom szertefoszlik. Zaklatott, feszült és kalandos a folytatás, végül minden újra lelassul, elcsendesedik. A dallamok hol összekapaszkodva pörögnek, körbetáncolják egymást, máskor egymásra borulva, lassan, fáradtan dülöngélnek. A négyes kiváló érzékkel keveri az előre komponált elemeket a felszabadultabb, kötetlenebb témákkal. Az összhang kiváló, mindenki maximálisan teret enged a másiknak, így a végeredmény is sokszínű, szenvedélyes. Ennél szebb tiszteletadást nehéz elképzelni.

Anouar Brahem – Le Pas Du Chat Noir

A tunéziai születésű Anouar Brahem az úd (arab lant) hangszer virtuóza, a 90-es évek eleje óta megjelenő szóló- és társlemezeit kivétel nélkül az ECM gondozza. Nehéz minőségi sorrendet felállítani, a cserélődő vendégzenészekkel járó egyedi ízeknek köszönhetően mind egy kicsit más, mégis a 2002-es Le Pas Du Chat Noir (A fekete macska léptei) talán kicsit kiemelkedik a többi közül. Brahemnek két francia zenész, a fent már említett Jean-Louis Matinier (harmonika) és Francois Couturier (zongora) segített a török, indiai és arab világ dallamait az észak-afrikai és francia népzenék elemeivel, illetve a dzsesszes ritmusokkal és improvizációkkal összepárosítani. A végeredmény egy 12 tételből álló, kultúrákat átfedő műremek. Egyszerre sugároz megnyugvást, ugyanakkor megvan benne a francia sanzonok melankolikus, halk búsulása és az arab zenékre és orientális táncokra jellemző hipnotikus lendület. A trió szerény játéka tényleg jól asszociál a puha, párnás tappancsain az utca rejtekéből szinte hangtalanul előbukkanó, titokzatos fekete macska lépteivel. Ritkán mondunk ilyet, de Brahemék lemeze egyszerűen tökéletes.

Jan Garbarek Group – Twelve Moons

Jan Garbarek egészen egyedi tenor- és szopránszaxofon játékával korunk egyik legötletesebb dzsesszzenésze, nem is csoda, hogy az ECM úgy ragaszkodik hozzá, ő az egyik legnagyobb húzónevük. A 1993-as Twelve Moons megjelenésével ünnepelte a kiadó az ötszázadik kiadványát, és értelemszerűen az alkalomból kifolyólag különösen bomba jó anyag lett. Kristálytiszta, kifinomult, lírai hangvételű, leginkább a hol színpompás, hol fagyott, monokróm tájak világát megidéző témavariációkkal. Garbarek játéka erőteljes, markáns, szeret is hosszan szólózni, de szerencsére a norvég magabiztos zenekarvezető is. Szinte minden felálláshoz gondosan megválogatott, egyedi zenészeket hív, és mindig ügyel rá, hogy a többiek is maradéktalanul megmutathassak, mire képesek. Jelen esetben a csapat többi tagja zongorával, szintetizátorral, finom elektronikával és kevés szenvedélyes női énekkel varázsol egészen kozmikus atmoszférát. Régi lemez a Twelve Moons, de az erejéből máig semmit nem vesztett.

Steve Tibbetts – Safe Journey

A nagyközönség előtt máig méltatlanul ismeretlen Steve Tibbetts amerikai zenész és népzenekutató neve, pedig egyedi stílusával és rendszeres közreműködéseivel a tibeti buddhista Chöying Drolma szerzetes-énekesnővel az egyik legjobb chill-zenéket eredményezik. Két magánkiadásban kijött album után vette szárnyai alá az ECM, és többek között már az ő zászlajuk alatt jelent meg az 1984-es Safe Journey is. Az anyag vázát a 12 húros akusztikus és elektromos gitár – előbbi sűrűn csilingel, utóbbi néha fel-felröffen egy markánsabb, Hendrixes riffel -, és a ritmusért felelős Marc Anderson mindenféle dobokkal és kongával megidézett, rendkívül eksztatikus ritmusai adják. Ám a lemez igazi bája a Tibbetts mára védjegyévé vált elemekben, például az afrikai eredetű pengetős hangszer, a kalimba pattogó dallamaiban és az egyéb apró, szöszmötölő ambient hangmintákban rejlik. Az egész zavarba ejtően izgalmas, Tibbetts egzotikus játéka pedig az ECM által felfedezettek között az egyik legnagyobb kincs.