A koncertre való felkészülést stílszerűen egy PeCsa-közeli kocsmában kezdtük egy hideg sör és jégre öntött Jim Beam társaságában, miközben arról beszélgettünk, milyen világ van Amerikában. Amúgy nem valami kolbászos kerítésről álmodoztunk néhány ezer mérföld távlatából, inkább csak a távolságok, a méretek, a hangulatok teremtette atmoszféra lengte be a beszélgetést. Ahogy így ráhangolódtunk fejben a végtelen utak és óriás konzumerizmus mellett élhető outlaw kiszakadás hangulatára, gondolatban már félig a hamarosan ránk szakadó súlyos riffek és bölcsen elénekelt szövegekre gondoltunk.

A helyszínre a második előzenekar, a főattrakcióhoz hasonlóan Palm Desert-i szcénából szalasztott Waxy alatt futottunk be, ahol némi belehallgatás után megállapítottuk, hogy ez a zene alatt még ér sörért mászkálni. A srácok jól hozták az itt elvárható formulát, de talán a stoner gyökerektől kicsit túlságosan hajoltak a Nickelbacket idéző populáris irányba, úgyhogy elsőre nem kötött le igazán. Mire lecsúszott az első korsó, már jobban hangzott a muzsika, talán a koncert alatt ők is egyre inkább belelendültek, és mintha többször tudtam volna a tökös rock and rolltól bólogatni a korábbi “ez a szám meg olyan mint” kezdetű sóhajok helyett. Azért nem voltunk végtelenül szomorúak, mikor eljött a Kyuss előtti átállás ideje.

Fotók: Varga Zsolt

Idővel (SI mértékegységgel kifejezve: 1 sörnyi idő telt el) kirajzolódott a nagy Kyuss Lives feliratú háttér előtt a legendás zenekar, amelyre már hónapok óta vártunk. Érdekes volt látni, hogy a felállásból leginkább a dobok mögött ülő Brant Björk tartotta meg korábbi fizimiskáját. A basszer Nick Oliveri lemondott korábbi hosszú hajáról, és amolyan Shavo Odadjianos (System of a Down) kopasz-szakáll felállásban nyomja most. Az énekes John Garcia pedig kiköpött Gerendai (már elnézést), legalábbis a tekintélyesre eresztett sörivó izom és a jólfésült hosszú haj nagyon adta az asszociációt. A negyediknek beállt gitáros, Bruno Fevery volt a kakukktojás, aki nem eredeti Kyuss-tagként turnézik a zenekarral, de tegyük hozzá, külsőre is jól passzolt, nem mellesleg valószínűleg ugyanúgy ismeri a számokat mint a többiek, tekintve, hogy már tinédzserként Kyuss tribute zenekarban játszott, az utóbbi években pedig Garciával együtt turnézott annak szóló projektjében.

A kezdés meglepően erős volt, már-már megijedtem, hogy túl hamar fog elfogyni a puskapor, miután az első öt számban már benne volt a One Inch Man és a Hurricane is. Előbbi a rock házibulis YouTube partyk sztárja, utóbbi pedig alapos stonerre konvertálást hajtott végre a gamerek körében miután a Need for Speed Undergroundban az egyik játékbeli klán kvázi himnuszaként szolgált. Most ezzel csak oda akartam kilyukadni, hogy gyorsan megalapozták a bulit minden irányból szalasztott koncertlátogatónak, viszont el is sütöttek pár nagyágyút hirtelenjében. Szerencsére azonban nem fogyott el ezzel a manna a tarsolyból, és a következő egy órában is fáradhatatlanul léggitároztuk és bólogattuk végig a koncertet. Többnyire uralta a szettet a végtelenül autentikus stoner rock, ami nevével ellentétben nagyon nem volt bepunnyadós, hanem még Garcia is beindult olykor: idővel lekerült róla a gondosan felhelyezett napszemüveg, és még a kifésült haját is felrázta némi lendület.

Azt tehát mindenképp kipipálhatjuk, hogy a faterok idejöttek, és megmutatták, hogyan kell ezt a zenét csinálni, kérdést sem hagyva afelől, hogy ők ennek a muzsikának az örökké élő professzorai. Mindamellett volt egy érdekes fonákja is a produkciónak, mégpedig két olyan track, ami instrumentál szólalt meg (ilyenkor az énekes lassan el is párolgott a színpadról), és valami egészen pszichedelikus lassú szétcsavarodást hozott a tenyerestalpas riffek közé. Ezeken a pontokon egy pillanatra úgy éreztem, mintha a Tool súgná a kottát a Kyuss fülébe, ami kicsit sem erőltetett vagy copy hangulatot teremtett, hanem valami elképesztően jól eltalált egyveleget a sivatagi dögmetál és a Los Angeles-i art rock között. Jegyezzük emellé azt az infót is, hogy a Kyuss Lives elvileg 2011-ben albumot is kihoz, és ha azon ilyen szerzemények is lesznek – na, arra nagyon kíváncsi leszek. Egy hihetetlen jó ötlet lenne ez a továbblépés irányára, hogy ne egy évtizedekkel ezelőtti bőrt próbáljanak újra lehúzni, de autentikus is legyen a következő lépés.

A csaknem kétórás szett végére azért már érezhető volt némi befáradás a zenekar és a közönség részéről is, de értékeltük, hogy legalább nem spóroltak a menetidővel. Két visszatapsos ráadást engedtek magukból, az első egy többszámos, kissé monotonra sikerült menet volt, a második pedig már csak egy track, de az legalább döngölősen felgyűrte a szőnyeget, és megalapozta, hogy nagyon kellemes élményekkel széledjünk bele az éjszakába.

Kapcsolódó a Kultblogon:

• Drink My Sins Away podcast – egy zenei válogatás stoner rock hangulatokkal

Linkek:

• Kyuss Lives hivatalos honlap
• Negative Art hivatalos honlap (a koncert szervezője)