Korán érkeztem, mert úgy terveztem, most aztán jól kipróbálom az összes érdekességet (legfőként a Tarot labirintust), amit az utóbbi 14-15 évben nem sikerült, ha már nem feltétlenül a zenéé lesz a főszerep ezen a napon. Rögtön szembesültem az újításokkal, amelyek kivétel nélkül elnyerték a tetszésemet, bár a jóságnak néha komoly ára van. Mint akit kötélen húznak, gyakorlatilag azonnal a Rock-Metal Nagyszínpadnál lyukadtam ki. Már a névből is kitűnik, hogy idén nagyszínpad státuszt kapott a metál, ezzel szabadteret és jobb hangosítást. Van azért a változtatásnak árnyoldala is, hiszen nem lehet többé ide menekülni az eső elől, és szigorúan le kell húzni a rolót a 11 körül, tehát nem lehet hajnalba nyúlóan élvezni a fémzene mestereit és ígéreteit.

A csodás napsütésben mindenesetre már belekezdett műsorába az osztrák The Sorrow, mikor megérkeztem. A melodikus death metált játszó banda nevénél már csak zenéje sablonosabb. A fiatal zenekar három lemezzel a háta mögött mégis nagy ígéretnek számít, profin dolgoznak egy komoly életművön. Nagyon lendületesen játszottak, szórakoztatóan kommunikáltak, a nézők jól reagáltak, szállt a por, a basszer hörgött és közben megtapasztalhattuk a műfaj kliséit. Ettől függetlenül elképesztően jól szórakoztam a csekély számú lelkes közönséggel együtt, akik eleinte spontán, majd a rendkívül energikus frontember (Matthias Schlegel) vezényletével mutatták be, hogy megy nekik a wall of death. Jó volt látni, ahogyan a földre esők után karok tucatjai nyúltak. Az első óra így barátságos hangulatban, kellemes meglepetést okozva telt el.

A The Sorrow műsora után a Tarot labirintus felé vettem az irányt, de a Fidelio Octopus Összművészeti Helyszín sátra elcsábított nyugis hangulatával, párnáival és azzal a blues-os alappal, amit az Amőba Trió szolgáltatott. Hamarosan kiderült, hogy itt Akkezdet Phiai két tagja, Závada Péter és Süveg Márk tart felolvasódélutánt saját műveikből zenei kísérettel. Abszolút semmit nem tudtam eddig hazánk egyik legizgalmasabbnak tartott alter hiphop/rap csapatáról, így nekem először szolgálták fel sajátos körítésben prezentált verseiket (nevezzük ezt a műsorfüzet definícióját kölcsönözve slam poetry-nek). Különös találkát adott egymásnak a kellemes hangulatú sátorban arany és szemét. Olyan érzésem volt, mint amikor hulladékból épített szobrot látok egy kiállításon, ami gyönyörű, és elfelejtem, hogy nem nemes anyagból készült. Egymást váltogatva és együtt adta elő írásait a két költő-rapper. Amikor együtt tolták, akkor bandájukat idézték (pl. Völgyeim és Utaim), amikor egyedül, akkor saját hangjukon szólaltak meg, de megidézték József Attilát és Radnótit is, bár utóbbit nem rappelve. A közéletiség találkozott gyönyörű költői képekkel és zseniális ritmikai érzékkel ebben a bő órás szófolyamban. Nem jutott eszembe, hogy elvitassam tőlük a költészetet.

Beálltam ugyan a sorba a Tarot labirintus előtt, de a Rock-Metal színpad felől érkező hangolás zaja ismét eltérített. Tíz év telt el azóta, hogy utoljára tomboltam, ugráltam önfeledten a Mezőkovácsházáról indult Ektomorf törzsi ritmusaira. Most újra itt volt a lehetőség, úgyhogy nőiesség ide vagy oda, ugrálós cipővel készültem erre a napra. A színpad előtt már alakult a hangulat, mikor a kezdődal elejére megérkeztem, de még mindig bőven volt helyem kiteljesedni. Farkas Zotya frontember, a csapat szíve-lelke, egyetlen, a régi felállásból megmaradt tagja semmit sem változott. Ezzel ő nyilván nem értene egyet, de nem látszik rajta az elmúlt másfél évtized harca és kínlódása, aminek árán az Ektomorf nemzetközileg is jegyzett bandává vált. Nekem szívügyem az Ektomorf, bár főiskolásként rajongó voltam, és még mindig őrzöm az első éra lenyomatát szalagos (eredeti!) kazettán vagy a dedikált posztert. Jó volt újra látni őket, úgy, hogy mit sem vesztettek a lendületből és a szívből. Ugyanolyan őszintén nyomták a dühös trasht, mint tíz éve. Nincs mese, üvölteni kell velük, hogy “Outcast, I’m outcast”. Persze változtak is, hiszen a főként legújabb, Redemption lemezükről kölcsönzött dalok már angolul szólnak, és Zotya is lecserélte a signature gitárt, hogy elküldje az égbe Johnny Cash-nek a Rusty Cage-et. Volt slágerdal is a ráadásban, a Danko Jones-zal közös The One, ahol Jones részeit a frontember hozta sűrű bocsánatkérések között. A nézők végigtombolták a bulit, alakult a circle pit és a szigetrengető ugrálás. Ők is örültek, én is örültem, a fix egy órát együtt gyalultuk végig. Kellett ez a buli nagyon erre a napra.

Mivel a Tarot labirintusnál már “zárt kapukat” találtam, egy kis chill reményében a Cökxpon sátor felé vettem az utam, ahol némi lélekmelengető tea társaságában végignéztem és hallgattam az Óperentzia hosszadalmas, de egészen kellemes beállását, aztán a Pop-Rock Nagyszínpadhoz ballagtam, hogy megnézzem, Jared Leto 30 Seconds To Mars-a ki tud-e magából többet csiholni, mint tavaly. A rövid válasz az, hogy nem. Tavalyi fellépése óta egyébként láttam a Mr. Nobody című filmben, ahol ismét bizonyította, hogy kitűnő színész, ezért tulajdonképpen mindent megbocsátok neki. Pontosabban majdnem mindent. A program csili-vili köntösben újrázta a tavalyit. Imidzs- (a tavalyi vizuális tiltólistára kívánkozó hidrogénszőke haj és fehér felső helyett most fekete lepelbe bújt Leto) és logóváltás volt, de a zene nem lett jobb, sőt. Abba amúgy bele se merek gondolni, hogy hányan agyalnak most azon, hogy a magukra tetováltatott logóval mi a csodát csináljanak. Persze jól néz ki a piramisokat idéző, triádnak nevezett új jelkép, ami ott világított a színpadon, az ismét fényorgiával berobbanó zenészek mögött. Természetesen megint a 2009-es This is Wart erőltették (elhangzott többek között a This is War, a Closer to the Edge, a Search and Destroy, egy szál gitárral a Hurricane, valamint a zárlatban a Kings and Queens), ami szerintem egy elég gyenge album. Megemlékeztünk Amy Winehouse-ról, akinek a helyére ugrott be a zenekar, Letótól ennek kapcsán megtudhattuk, hogy az új öngyújtó a mobil. A régi dalok felbukkanásának természetesen örültem, de Jared megint nyolcvan százalékban hallgatóságára bízta az éneket, és főként azzal foglalkozott, hogy látványos show-ját tökéletesen levezényelje. Amikor a végén feldobta a kérdést, hogy vajon mivel lehetne még javítani a hangulaton, legszívesebben felhívtam volna a figyelmét, hogy talán egy kis zenével. A helyzet azonban az, hogy nekem kell elfogadnom, hogy ez a 30 Seconds to Mars valami teljesen másról szól már, mint amiért nekem szimpatikusak voltak az első albumuk idején. A tinilányok és srácok glamúrt, látványt akarnak és egy hollywoodi sztár közelségét. Nekem kell elfogadnom, hogy nem lesz már Buddha for Mary, se Echelon, se Capricorn, marad az otthoni zenehallgatás, ha ezeket a remekműveket akarom felidézni.

A kevéssé meggyőző headliner ellenére megint nagyon kellemes élmény volt a fesztivál, ahonnan a poron és a bacikon kívül azért még mindig van mit hazavinni: élményeket, hangulatot és életérzést.