Habár legutóbbi albumuk kritikájában azt se bántam volna, ha cserélődik valamelyik számottevő komponens a National eszköztárában (szép és szomorú indie-dallamok, bús férfi-ének, szívfacsaró gitárok), mégsem tud egy cseppet sem zavarni, hogy az ötödik nagylemez, a High Violet az égvilágon semmit sem változott a legutóbbi Boxerhez képest. Az elmúlt három évben sok minden történt az indie rockzenék világában – öröm hát egy olyan együttest hallgatni, amely ennyi kihagyás után is képes tartani a magas színvonalat.
Legutóbb sorozatszerűen tárgyaltuk az Editors, az Interpol és a számunkra most leginkább érdekes The National lemezeit, mivel nyilvánvaló zenei rokonságukon túl az is összekötötte őket, hogy három hónapos intervallumban, szinte egyszerre hozták ki sorlemezeiket. Sokat változott azóta a világ: az akkor legszívesebben hallgatott Editors egy borzasztóan gyenge eresztéssel rukkolt elő, ami során egyértelműen kiderült, hogy jobb, ha nem próbálnak rájátszani saját hatásaikra. Az Interpol a következő sorlemezzel szenved, ráadásul egy meghatározó ember is eltűnt soraik közül (Carlos Dengler, igen, az a bajszos forma). A National elmúlt három éve lassú izzással telt: kihoztak egy EP-t (Virginia), Vincent Moon csinált róluk egy dokut A Skin, a Night címmel, a maradék idejüket meg az amerikai elnökválasztás alatt Obama melletti kampányolással ütötték el.
Utóbbi miatt mondhatnánk, hogy ez is csak egy szokásos, súlytalan témákat kerülgető demokrata középosztálybeli faszikból álló csapat, akik szépen felültek a melodikus rock-vonatra. Ennél az aspektusnál azonban jóval többet érdemel a National. Matt Berninger ugyanis egyre inkább Johnny Cash tónusában énekel, és amikor olyan szövegeket ereget, mint a Sorrowban (Sorrow’s my body on the waves / Sorrow’s a girl inside my cake), akkor azonban erősen elgondolkodik az ember, van-e egyáltalán bármi értelme a szaros kis életének. Mégsem fejnehéz, szuicid búvalbaszottság a High Violet egésze, de egyre inkább azt érzem, Cash Folsom-beli balladáihoz kezdenek felnőni Berningerék. A High Violet stílusában ugyanis a legszűkebb keresztmetszet az, hogy belesüpped-e saját érzelmességébe az album, vagy érett-e a zene az emocionális mélységek átadására.
Utóbbit nyilván mindenki maga dönti el, lévén hangulatilag erősebb albumot az elmúlt három hónapból nem nagyon tudnék mondani. Annyi biztos, hogy a High Violet mindent megtesz azért, hogy zeneileg kiemelkedő darabja legyen saját mezőnyének: a már említett Sorrow nyugtalan és száraz gitártémája, a tökös-rockos alapokkal operáló Bloodbuzz Ohio, a lassú és méltóságteljes Vanderlyle Crybaby Geeks három teljesen más arca a Nationalnek, és mindegyik gyönyörű. Így kell egy szívre ható rocklemezt megírni 2010-ben. Ötös.
The National – Bloodbuzz Ohio