Nagyon fiatalok, nagyon angolok, nagyon sokféle stílust vegyítenek, néha nagyon röhögni kell rajtuk, és nagyon nem érteni, hogy honnan kerültek ezek elő. Ezzel is elkéstünk, de a Late of the Pier Fantasy Black Channel albumát ajnározni sosem késő.
Nagyjából hét éve játszanak együtt, érezhetően össze vannak szokva, masszív, hozzájuk hasonlóan fiatal közönségük van. Valószínűleg persze nem játszottak ők mindig így, és kellett azért a Klaxons is, hogy beúszhassanak a képbe, de nagyon itt vannak, szerteszét, Európában, és belakják az egészet. A munkát hosszasan taglalni tulajdonképpen felesleges, mert gyakorlatilag homokozólapáttal csapták össze negyvenakárhánypercben az elmúlt negyvenakárhány évet, kicsit elidőzve a ’80-as, ’90-es éveknél. Érződik persze a profi, külsős produceri munka, de ezek, akárhonnan nézem, akkora számok, hogy lekiabálnak a polcról. Taglalhatjuk, hogy mennyire vastag szintis kitekintések vannak a rockzene borzalmas glamkorszakaiba, és hogy keringőzhetünk korai nintendókkal is, és hogy hálistennek csak alig, vagy egyáltalán nem kiszámítható a lemez, de tulajdonképpen kár, meg kell hallgatni, és utána bólogatni, hogy hát ezt akárki megcsinálhatta volna, de ők csinálták meg.
Late of the Pier – Focker
De most tényleg, mi a francot lehet mondani egy olyan lemezről amin van, ami dzsungelben kezdődik, aztán egy sci-fi bécsben ér véget, majd néhány fordulat után tényleg ütemre lapátol a föld alá a Fockerrel, és még csak töltelékszámok sincsenek rajta? Mondjuk hét év alatt kihozni egy ekkora albumot talán nem az igazi kihívás. Egyelőre érdekes is.
Hogy mi van a Late of the Pierben, és hogy mennyire tudják helyén kezelni, hogy 2008-ban övék az egyik legjobb zenei produkció, az idő eldönti. Mi szurkolunk, ők pedig majd törik a fejüket, hogy merre tovább. Mi reménykedünk, hogy továbbra is rizikósan játszanak, ők meg majd eldöntik.
Linkek: