Laurel Halo (polgári nevén Ina Cube) abból az Ann Arbor-i művészközösségből származik, ami az elmúlt jó másfél évtizedben számos kiemelkedő zenésszel és producerrel ajándékozta meg a világot – gondolok elsősorban a Ghostly International kiadóra és holdudvarára, de igazából Iggy Poptól kezdve a Wolf Eyes-ig nagyon sokan a Michigan államban található városból indultak.

A művésznő első komolyabb megjelenései a Hippos In Tanks és NNA Tapes kiadók gondozásában láttak napvilágot (ez két olyan csapat, amelyek mindig azon fáradoznak, hogy a legfurább és legagyasabb új elektronikus zenei irányzatokat kutassák fel), és bár már ezekben is volt valami érdekes, maga a művésznő a saját, eredeti stílusát végül tavaly májusban a Hyperdubnak írt debütlemezén, a Quarantine-on találta meg.

Az albumon különféle ambient, kísérleti és szintetizátoros hangok keveredtek egymással, és hoztak létre valami leírhatatlanul csodálatos és idegen gépi világot, amit a szerző azzal tett még különlegesebbé, hogy sok számban énekelt, és ezáltal megjelent bennük az emberi tényező is. A dalszövegei ráadásul gondosan megtervezett, már-már költészetként is értelmezhető sorokból álltak, a tényleges jelentés mögött rendre meghúzódott valami rejtett üzenet is.

Halo új, Behind The Green Door című ep-je közel fél év hallgatás után jelent meg – szintén a Hyperdubon (ezzel a címmel egyébként 1972-ben készült egy pornófilm, témáiban valószínűleg arra utal a kiadvány). A végeredmény tekintetében egyfelől lehet bánkódni, mert az új zenék nem a tavaly megkezdett útvonalon haladnak tovább, másfelől viszont üdvözítő hallani, hogy Halo ismét új dolgokkal kísérletezik. Még hozzá igen grandiózus terjedelemben. Az ep négy száma alig negyedórával rövidebb a Quarantine teljes felhozatalánál.

Az alapvető különbség abban rejlik a tavalyi munkákkal szemben, hogy a Behind The Green Door egy meglehetősen ütemközpontú összeállítás. Az első, Throw című számban például eleinte a zongorajáték hat frissen, de jó másfél perc után sokkal fontosabbnak tűnik az az idegesen pattogó, helyenként éles cinekkel kiegészülő ütem, ami aztán végül meghatározó elemévé válik a zenének, és kontextusában sokkal közelebb helyezi az egészet a mostani brit klubzene újítóihoz (pl. a Hessle Audio kiadó), mint az amerikai weirdo elektronikához.

A folytatás ezután már kevésbé hat hajmeresztően, ugyanakkor viszont a felvételek okosan építik fel az ep-t, megmutatva, hogy Halónak ez nem csupán egyszeri ötlete. Az Uhffo egy kifejezetten technoid zene, amiben az előző darabbal ellentétben pont a Detroit közeli tudományos hangminták válnak főszereplőkké; az ütemnek asszisztáló szerep jut, és tökéletesen funkcionál a háttérben.

Laurel Halo – Throw

A bakelit hátoldala az előbb felvázolt forgatókönyvet követi: a Noyfb egy újabb pörgős és pumpálós darab, a csengői és a zárószakaszban váratlanul előbújó savas témája ideges feszültséget teremt. A majdnem nyolc percre nyújtott Sexmission pedig talán a kiadvány legegyszerűbb, de – talán épp ezért – legmagabiztosabb zenéje: igazi techno, elcsavart ütemek nélkül, klasszikus meneteléssel.

A Behind The Green Door így jócskán túlmutat a 12” formátum általában elvárható felhozatalától, és május egyik legkomolyabb elektronikus zenei megjelenésévé válik. Laurel Halo tavaly megmutatta, hogy korunk egyik fontos művésze lehet, ezzel a kiadvánnyal pedig egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy ezt lassan már ne csak ígéretnek vegyük, hanem kész tényként kezeljük.