T.úr: Mielőtt feltennéd az első kérdést… Drága Bó (T.úr, azaz Bali így hívja Borit). Nem bírtam finoman elénekelni a dalokat. Óriási bocsánatot kérek.

Bori: Bali, te kicsit furcsákat játszottál. Nehéz volt ráénekelni.

T.úr: Mert hát igazából az a lényeg, és ezzel most válaszolok egy kérdésedre, amit elfelejtettél felírni, hogy engem igazából a Boriból nem a zenéje érdekel, hanem a zenekar. Mert hát, hogy ki van írva, hogy Péterfy Bori és a Love Band, és ez annyira durva, hogy már két éve vagy három éve, hogy megjelent az első lemezed, és akkor mi így az ION-nal ilyen közelebbi valamik lettünk, hát nem barátok, de az a lényeg, hogy…

A hosszú, feszült csendben, amíg Borival várjuk a lényeget, azért én közben felteszem első kérdésem a művésznőnek. T.úr egy időre távozik.

Zenétek hangvétele és a mentalitásotok is alapvetően különbözik. Hogy jött mégis az ötlet, hogy együtt játsszatok?

Bori: Nekem azok a számok, amiket együtt csinálunk, azok nagyon fekszenek. Tetszik, amit közösen összehozunk. Amikből ő táplálkozik, az egyrészt a magyar ’80-as évek undergroundja, vagy külföldiek, akár David Bowie, ők nekem is abszolút idoljaim. Tehát ezek a közös számok nekem nagyon ott voltak rögtön a szívemben. És persze emellett nagyon sokra tartjuk Balit.

Tehát inkább hatásokat tekintve vagytok közös nevezőn Balival?

Bori: Igen, hát a végterméket, a kész számokat nem érdemes túlragozni. Azok inkább hozzám vannak nagyon közel, de a zenekar is nagyon szereti.

Közben megérkezik T.úr.

Bali, arról beszélgetünk Borival, hogy mennyire nehéz nektek zeneileg közös hangot találni.

T.úr: Én nem tulajdonítok különösebb jelentőséget nagyjából semminek. Ezek között a számok között van egy csomó régi, ami, hogy is mondjam, lebeg. Nem tart sehová, de most együtt olyan szellemi állapotban vagyunk, hogy használni lehetett őket.

Bori: És most meg tudnak ezek szólalni. Nem a számítógépen vagy kazettákon kushadnak.

Ennek szellemében tervezitek, hogy ezeket a közös munkákat felveszitek és megjelentetitek? Neked, Bali, ugyebár köztudottan nem kenyered a felvételkészítés, de legalábbis a publikálás.

Mindketten nevetni kezdenek.

T.úr: Jól van, na.

Bori: Na, de most már meg fog ám jelenni a lemezük.

T.úr: Ja, mindjárt megjelenik.

Tovább nevetnek.

Bori: Ezeket a közös számokat egyébként már feljátszottuk.

És meg is jelentetitek őket?

Bori: Szerintem az Internetre tesszük fel őket. Nem, Bali?

T.úr: Nekem mindegy, nekem csak az a lényeg, hogy Bó eljöjjön.

Bori: Nekem is csak az a tervem, hogy felénekeljem ezeket a számokat. Mert annyira szépek. Ebbe a Nem félek címűbe például egészen beleszerettem. De így voltam a Hi, Hello-val is. (Ezek a koncerten is elhangzottak.)

T.úr: Akkor lehet veled dolgozni, Bó?

Bori: Igen!

Bori, te gyakorlatilag élvonalbeli popdíva lettél Magyarországon, Bali pedig underground körökben ismert név. Én pedig elfelejtettem, mit akartam kérdezni.

Bori: Vannak ebből mindig viták, hogy Bali azt mondja, hogy mi mainstream zenekar vagyunk, és ő nem akar mainstream zenekarral fellépni. Mindig ez van, hogy az ilyen keményvonalasok, mint a Bali, cinkelnek a mainstreammel, de mi nem vagyunk és nem is akarunk mainstream zenekar lenni. A Labambán kívül, amit játszanak a rádiók, szerintem egyik számunk sem fordult át, és szerintem a közízlés és az érdeklődés is egyre inkább fordul az underground irányába, köszönhetően például a Petőfi Rádiónak.

Értem, tehát a Petőfi underground zenét játszik?

Bori: Hát, nyilván változott ez is, de az elmúlt húsz évben százezer zenekar vérzett el azon, hogy nem játszották a rádiók. Ott van például a Kispál és a Borz, amit nem játszott a rádió.

A Kispál és a Borz egy elvérzett zenekar?

Bori: Nem vérzett az el, csak nem játszotta a rádió egy olyan országban, ahol egy generáció nőtt fel azon a zenén.

T.úr: Azért ehhez én hozzátennék valamit. Mi egyidősek vagyunk, amit nem árulunk el senkinek, még önmagunknak sem. De a Kispálon nem a ’90-es évek elejétől kezdve nőttek fel, hanem mondjuk inkább ’98-tól.

Bori: Na igen, de ez most csak egy példa volt a rádió jelentőségére. Ennél előbbről fölösleges beszélni, az már egy politikai helyzet volt.

T.úr: Akkor ez egy másik érzékeny pont. Na mindegy, vannak rádiók.

A Kultiplex helyén jó ideje zöldterület gyanánt pár száz négyzetméter sár van, a Süsi is jó ideje bezárt, de nyíltak új helyek. Az indie és a gitárpop és a francia elektronika népszerűsége lassan de biztosan esik vissza. Bali, te mennyire tartod elképzelhetőnek, hogy 16 éves Amon Tobin rajongók kezdjenek járni a Havizaj klubestjeidre? Merre haladunk?

T.úr: Túlspirázod a kérdést. Összezavarsz.

Jó, akkor röviden. Merre haladunk?

T.úr: Hát, én azt nem tudom. Sehova. Talán.

Bori: Én szerintem az alkotókat nem ez érdekli. Ezen mi nem morfondírozunk, hogy ezt kik fogják hallgatni. Nem az érdekel, hogy ez kit fog érdekelni, hanem játszom, amit amúgy is játszanék.

T.úr: Bó, legyünk őszinték, én ezt a szituációt nem értem, és ma este már nem is érdekelt. Leszartam.

Bori: Tudom, de én nem. Én nem tudok így viselkedni, komolyan veszem a közönséget. De hát, ez a különbség köztünk.

T.úr: Persze, mert még mindig nem mentél el a végletek irányába.

Bori: De miért, mi a véglet? Részegen szarul játszani?

T.úr: Nem.

Bali lekapcsolja a villanyt, aztán Bori kérésére vissza. Sötétben nem lehet interjúzni.

Bori: Akkor mi?

T.úr: Az a fajta hozzáállás, hogy nem akarod újracsinálni azt, amit megcsináltál már egyszer vagy kétszer, olyanok miatt, akik most épp ott állnak.

Bori: De ez nem így megy. Én színészetből állok a zenéhez, a színészet pedig abból áll, hogy sok alkalommal kell ugyanazt, újra és újra, nagyon jól megcsinálni. Nyilván nem ugyanazt mindig, mert új darabokat adunk elő, de nyilván érted, mit mondok. Én azért szeretek veled próbálni, mert a számok, amiket összerakunk, nagyon tetszenek, és örülök neki, hogy vannak.

ION koncert 2008-ban (fotó: Molnár Edit)

Az ION fellépésekben mindig van egyfajta esetlegesség. Van, hogy, mint például a mai estén, konvekcióknak megfelelő rockkoncertet adnak, és van, hogy bemikrofonozott drótokon játszanak vonóval húsz percen keresztül, erős delay-jel. Amikor arra gondolsz, hogy ma este T.úr társaságában lépek fel, megriaszt, hogy a közönséged esetleg nem fog tudni mit kezdeni a produkcióval?

Bori: Egyáltalán nem. Engem az nem zavar, ha a közönség lemerevedik, megdöbben. Ilyen a színházban is van. Ez izgalmas, és ha már csak egy vagy két ember leszűr belőle valamit, akkor már volt értelme.

És Bali, téged zavar, hogy  esetleg Bori közönsége nem tud azzal mit kezdeni, amit te csinálsz?

T.úr: Nekem az a furcsa a Boriban…

Igen, de a közönség a kérdés.

T.úr: Azt hagyjuk a francba. Figyelj, ezek az arcok nem érzik a trenszt. Nyálasan csöpögnek a Péterfy Bori produkció alatt. Aztán ebben a Bó csak egy kivitelező test.

Persze de ez működő séma a popzenében. Viszont akkor hol van a te helyed egy közös fellépésben?

T.úr: Én csak jó útra akarom téríteni.

Hozzá akarsz adni valamit egy Péterfy Bori koncerthez, amiben egy kicsit több maga a Bori?

T.úr: Faszt, le akarom rombolni az egészet. Meg az Ambrust (Tövisházi Ambrus, aka Erik Sumo, a Love Band zeneszerzője). Aki egyébként zseniális arc. Csak mindig ugyanazt a bőrt akarja lehúzni. De zseniális arc.