— 2009. January 1. 20:30

Legjobb cuccok 2008-ban: ZENE

2008-ra zenei szempontból úgy tekintek vissza, mint egy furcsa trendekkel megpakolt évre. Eleve itt voltak ezek a brit énekesek “az év nagy dobásai” című kalapból, aztán az introvertált elektronikus freakek a kinőtt cuccaikban, és egyszer csak kiderült, hogy az összes nagy rocker idén akarja megmutatni, hogy még mindig dobog a mellkasában a duplázó. Így aztán hegybe lehetne állítani a nagy nevek által idén összerakott új és visszatérő albumokat, miközben dörömböl az ajtón az újhullám és az érvényesülni akarás. Némi visszatekintő elmélkedés 2008-ról, és a Kultblog stábjának listái az év legjobb lemezeivel.

A 2008-as évet azzal kezdte a világ Nagy-Britannia felé eső (egyik) közepe, hogy a BBC év titánjait soroló listáján csüngött, és várta, hogy a new shit bekopogjon az ablakon. Ehelyett viszont bekopogott egy rakás tehetséges énekesnő (bár többségében inkább lány, mint nő), akik aztán folyamatos meglepetéseket okozva nem csak szigetországot és Európát hálózták be, hanem bőven teret hódítottak az USA-ban is: először Yael Naim tette zsebre Amerikát egy reklámzenével, aztán berobbant Duffy, és a csapból is a Mercy szólt, majd kiadták az óceán túlpartján is Leona Lewis 2007-es lemezét, ami falhoz állította az egész amerikai mainstreamet. Közben a világ minden táján mintha egyszerre kaptak volna észbe az öreg csókák, hogy ha most nem jönnek vissza, később már nemigen lesz hely, ami odáig fajult, hogy még a New Kids On The Block is azt hitte, van keresnivalója a Billboardon.

A világ elektronikus oldalán tovább gyűrűzött a dubstep láz, egyesek már ennek a továbbgondolásait kiállították, közben pedig mintha a mély basszusok és sötét tónusok befordultak volna egy zsákutcába, ahonnan kiutat ez az év már nem hozott – talán ez lehet 2009 egyik legnagyobb kihívása. Az új arcok persze jönnek, kifeszült a Justice lufija, még szépen száll a továbbra is szájhagyományból jeles Crystal Castles-é, közben viszont néhány koporsó itt is felborult, a kikelő zombik pedig visszafelé hozni látszanak a német kísérleti elektronika zászlaját, de reagáltak ám a finnek is. Az elektronikus jazzerek sem tétlenkedtek, az év végére tisztességesen leporolta magát a Sonar, új lelket öntve maradék rajongóiba, Jimi Tenor pedig a karibi soulful jazzbe tolja továbbra is bele experimentális játékszereit. Aztán itt vannak még az indie arcok, akik szívesen becserélnék már a brit gitárzene emlékeit néhány új szintire; a diszkó fejek, akik kihozták a trendi elektro-popot a melegbárokból; na meg a triphopperek, akik kaptak egy löketet a régi nagyoktól, és egy újabb ígéretet egy új Massive Attack lemezre.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mi történt a villanygitárok világában, ahol a némileg ellaposodott szcénába öregesen, de nagy elánnal kiabált bele whiskytől fátyolos hangon néhány vén csont az AC/DC-től a Motörheadig. Eközben az eggyel fiatalabb generáció is éreztette, hogy él még, ráadásul nem is akárhogy, és ha egy egyértelműen pozitív példát kellene mondanom, csak a Slipknot jut eszembe. Ha már rock and roll és 2008, azt is muszáj megjegyezni, hogy üdítőleg hatott, hogy a magyar alter-rock posványába pároslábbal ugrott bele az a stoner-southern gyökerekből táplálkozó zenekari kör, akik biztos, hogy az év legjobb rock bulijait tudhatják magukénak – ehhez már csak jó klubokat kívánhatunk nekik.

A fenti elmélkedés valószínűleg közel sem foglal magába olyan széles skálát, mint amennyire színes az év zenei palettája, mert volt minek örülni, azt mondom, bőven. Legyen inkább ez csak egy nézőpont, egy hangosan gondolkodás, elmélkedés, emlékezés, amit kommentárban bátran lehet kiigazítani, és leginkább hozzáfűzni, továbbgondolni. Most pedig álljanak itt a Kultblog íróinak személyes listái, avagy szerintünk mely lemezek tették hozzá a legtöbb pozitívat a világ ütemre vibráló csíjéhez.

Nash: The Roots – Rising Down