Szóval nem, nem állítom, hogy ennyi volna a Hooverphonic. Ez a csapat egy ízléses, elegáns és sokoldalúnak tetsző alakulás volt, olyannyira, hogy egyetlen lemez – igen, a Blue Wonder Power Milk című, a trip-hop szempontjából létfontosságú alaptevésre gondolok – Alex Callierék feltétlen hívévé tegyen. Azért az ilyen nem gyakori. Bár a Hooverphonic-diszkrográfia csöppet sem nevezhető egyalbumos selejtnek, nem sikerült az említetten kívül teljesen defektmentesen abszolválni minden újabb tripet. Pedig az összetevők egyszerűek, és aki hallott már finom pop-/rockzenét énekesnővel (tehát az emberiség zenehallgató részének 99,9%-a), nem fog a meglepetéstől agyérgörcsöt kapni. Mindazonáltal, az összetevők egyszerűségükben varázslatosak, ezért működhetett eddig ez a zenekar.

Hooverphonic – Circles

Hol a baj? Ott a baj, hogy ezt már valaki leírta előttem, sokkal korábban, illetve hogy azt a verziót elolvasták Callierék is, és egy belgiumi kávéházban ülve elgondoltak rajta. Majd pár perc múlva valaki felnézett közülük, és így szólt: “Hiszen mi tényleg zseniálisan értünk a hangulatzenekészítéshez!” Elégedetten néztek egymásra, hiszen végre valaki kimondta, amihez hasonlót jóérzésű zenész nem mond ki. S ott véget kellett volna érnie a Hooverphonic történetének, de természetesen nem ért véget, sőt, eljött 2007, és megszültek a hangulatzenékhez zseniálisan értő zenészek egy újabb albumot, aminek a legnagyobb erénye abban áll, hogy tök jó címe van. Ennyi.

(Itt tulajdonképpen be is fejezném a kritikát, de azok számára, akik még nem hallották az albumot, opcionális lehetőséget biztosítok a folytatáshoz. Röviden összefoglalva a President of The LSD Golf Club egy rutinlemez, a legutóbbi Air album reszlijeiből és kidobott hangmintáiból, egy gyönyörű hangú énekesnő abszolút lélektelen és motiválatlan kooperációjában. Szomorú és jelzi az album sekélyességét, hogy még ez utóbbi is megmenti annyira az albumot, hogy a Expedition Impossible és Circles némi izgalom-hullócsillagot hozzon életünkbe. Ámen.)