Jay-Z az MTV szerint minden idők legjobb rappere, globális popikon, az amerikai álompár egyik tagja, az elnök személyes jó barátja, divatmogul, NBA csapat résztulajdonos, a Forbes becslése alapján az egyik leggazdagabb művész, a zenész kollégái elmondása szerint pedig a leginkább földön járó sztár. Ez mind igaz a brooklyni Shawn Carterre, akinek az élete látszólag elérte azt a szintet, ahol már nehéz bármilyen bővülési lehetőséget feltérképezni. A július 4-én kiadott, előtte rövid, de nagyon intenzív és profi marketingkampánnyal megtámogatott Magna Carta Holy Grailből az derül ki, hogy ha nem is magányos a csúcs Jay-Z számára, mindenképpen enerváltan éli meg az ottlétet.

A fejlődésre való felhajtóerő hiánya az albumon is megmutatkozik. Különös észrevenni például, hogy a közreműködéses számok mindegyikében elviszik a műsort a közreműködők, így Justin Timberlake a Holy Grailben vagy Frank Ocean az Oceans-ben jóval maradandóbbat alkot Jiggánál, de még a zavaróan középszerű és balta flow-jú Rick Rossban is több az erő a Fuck Me You Know I Got It-ban. Az energiahiány az alapok jó részére is átterjed sajnos, a korábbi trendszetter Jay-Z néhány kivételtől eltekintve elég unalmas, aktuális trendekbe simuló billentyűs-clapes alapokon szövegel, amiben persze a produceri munkákat ellátó Timbaland is vastagon benne van.

Miről is szövegel Jay-Z? Ő maga is érezheti, hogy nehéz motivációt találnia mostani életében. Ez a jelenség furcsa identitáskeresési eredményeket szül (érdekes hallani amikor a Picasso Babyben az “I’m an Asshole” és az “I’m the modern day Pablo Picasso, baby” sorok alig néhány másodperc különbséggel érkeznek), a verzék tele vannak materialista szimbólumokkal és történelmi személyek párhuzamba állításával, azaz Jigga elkanyewestesedett némileg, ami kifejezetten rossz fejlemény.

Egyes pillanatokban egyenesen szomorú is hallgatni, amint az ikonikus művész nem akar, nem tud betelni azzal a státusszal aminek a tizedéért ölni tudnának emberek, és minduntalan olyan tudatállapotokba hajszolja magát amiket ha Jay-Z szeret is, Shawn Carter a lelke mélyén kellemetlenül érezheti magát bennük. Ez pedig választ ad arra az elsőre nem egyértelmű kérdésre, hogy miért is okoz felemás érzéseket ez a lemez. A Magna Carta Holy Grailnek megvannak a maga csúcspontjai, így a légies Oceans-t vagy a blues fűtötte Somewhere In Americát jövő ilyenkor is jó lesz elővenni, de a sok felejthető zene miatt (mint apaságról szóló kliséparádé Jay-Z Blue vagy a Beyoncéval közös, egyszerűen érthetetlen Part II – On The Run) azonban sosem fogjuk kirakni a polcra.