Nagy elvárásokkal hallgattuk meg az új Guru’s Jazzmatazz és Lupe Fiasco lemezeket, de maximálisan elégedettek egyik esetben sem vagyunk. Míg ugyan a fiatal Lupe egy viszonylag emészthető darabbal jelentkezik, addig idősebb kollegái egyfajta kiégés utáni vegetálásról tesznek tanúbizonyságot, ami a másfél évvel ezelőtti szigetes koncertjük után hatalmas csalódás. Kritika két gyors menetben.
Az 1993-as, legendás bemutatkozó lemez után tizenöt évvel később a Guru’s Jazzmatazz kollektívája az első mixtape-ét dobja piacra, ami a kiadó sajtóközleménye szerint egyfajta kísérőanyag a tavaly megjelent negyedik gyűjteményhez (mivel minden szerzeménye saját), de igazság szerint még annak sem lehet nevezni. Érdekes megfigyelni, hogy a csapatot összetartó Guru és MC Solar újabb próbálkozásai mindig egy fokkal gyengébbre sikerültek az előzőnél, és ez alól ez a mixtape sem kivétel. Nem az a legnagyobb baja, hogy több mint a felén öncélúan, mindennemű mondanivaló nélkül saját magát élteti a két rapper, hanem hogy 2008-ra az összes jazz zenész kihalt mellőlük: méltatlan ehhez az összeállításhoz a Jazzmatazz név, de még az eddigi egyetlen, “sima” Guru tákolmányhoz képest is csak a messzi távolban kullog (Version 7.0: The Street Scriptures).
A gondok ott kezdődnek, hogy egy húszfelvételes hiphop album nem hosszabb negyvenkilenc percnél – a hirtelen keverések azt az érzést keltik az emberben, hogy a dalok csak félig-meddig készültek el (nem vicc, egy produkció sem megy le az elejétől a végéig). Mindennek a tetejébe egy igazán emlékezetes momentumot nem lehet kiemelni: dögunalmas sablonhiphopot hallunk ezerszer használt hangmintákkal, szellemi táplálék nélkül. Hiába a több mint tizenötéves pályafutás, a masszív rajongótábor és az underground szervezettség, ez a brancs már rég nem érzi a stílust, ráadásul nincs is semmi közlendőjük velünk. Nyugodtan hagyhatták volna ezt a mixtape-et a fenébe, és inkább elszívhattak volna még egy jointot valamelyik partiban, vagy bekapcsolhatták volna a tévét, esetleg kimehettek volna az utcára valami magvasabb tartalmú inspiráció után kutatni. Kettes.
S akkor ugye megkerülhetetlen téma az új Lupe Fiasco album. A 2006-os bemutatkozás után másfél év sem kellett az új lemezhez, ami minőségében talán nem annyira színvonalas, mint a nagysikerű előd, de tartalmilag ugyanolyan remekmű. A Free Chilly-féle teátrális bevonulás után Fiasco az elmúlt tizenakárhány hónap történéseiről rappel nekünk: természeti katasztrófák, nonstop erőszak és gyilkosságok (Intruder Alert, Streets On Fire, Little Weapon, The Die) a The Cool főbb mozgatórugói, illetve ezek közt megtalálható pár könnyedebb sor (Hip-Hop Saved My Life, Go Baby), és a tavalyi Food & Liquor-ből adódó sztárság élménybeszámolója is (Superstar, Paris, Tokyo). Óriási terjedelmű a korong (tizenkilenc szám, hetvenegy perc), de sajnos a remekül megírt mondatokhoz ezúttal ritkán passzol igazán jó hangzás. Mintha ezúttal csak a tartalom lenne kész, a hangkörnyezet sokszor hiányos, vagy éppen annyira jellegtelen, elképzelés nélküli, mint az előbb kitárgyalt Guru kiadványé.
Ettől független simán vállalható termékről van szó. A legalulról felkapaszkodott nyelvpörgető már a csillagok kapuját döngeti, tud ő is olyan dalokat írni, mint a nagyok, és elő is tudja adni őket úgy, mint a nagyok, sőt, az esetek többségében talán még jobban is. Nem fogunk ugyan annyi felvételre emlékezni a The Coolról, mint a Food & Liquorről, de a Superstar, Hip-Hop Saved My Life, Little Weapon, vagy a Go Baby lazán hozzák a művész legjobb formáját, és akkor az Unkle-feldolgozásról meg számos hallgatható témáról még nem is beszéltünk. Háromnegyed.
Linkek: