Az elmúlt fél évből választottuk ezt a négy félretett és majdnem elfeledett albumot, rajtuk rock, blues, folk és pop régi vágású, megnyerő férfiak előadásában. A tartalom: Jack White debütálása szólistaként, a Tindersticks visszatérését követő harmadik, egyben legjobb anyaga, Leonard Cohen régi ötletei az új lemezén, illetve a Wovenhand mocsárba süppedése Hollandia ódon templomában. Képünkön David Eugene Edwards.
Jack White – Blunderbuss (Third Man Records)
Az egykori White házaspár régóta húzódó se veled, se nélküled kapcsolatának végleges lezárásával és a White Stripes tavalyi feloszlatásával még pont jókor tett pontot a közös zenekaruk hosszú és eredményes történetének végére. Jóllehet, sokan megsiratták őket, de titkon mindenki tudta, hogy a régóta másik projektjeivel foglalkozó, nyughatatlan Jack White előbb-utóbb elő fog állni a független, önálló pályafutás gondolatával. Nem is kellett sokáig várni, és április végén megjelent a Blunderbuss, mellyel White mindkét kártyáját ügyesen kijátssza: sokak örömére részben marad a White Stripes tizenegy év alatt aprólékosan felépített karaktere közelében, ám leheletnyit mégis érezni benne a megújuló, előremutató törekvést.
Jack White esetében gyakran nem az ötletek utánozhatatlanságán vagy eredetiségén van a hangsúly, egyszerűen csak baromi jól ismeri a vidéki és városi blues, illetve az ’50-es, ’60-as évekbeli rock minden közismert és minden sötét, nyirkos és titokzatos zugát. Ha kell, könnyedén és magabiztosan merít belőlük, hogy aztán a saját képére formálja őket. Így van ez most is, és a végeredmény megint csak olyan, hogy sok kezdő zenész gondolkodás nélkül eladná a lelkét, hogy legalább néhány hasonlóan szenzációs témát sikerüljön kicsikarnia magából. Kevesebb a garázs-rock, több az amerikai roots életérzés, összességében ötvenpercnyi őrülten hangulatos dalcsokor az egészen lágy folk és country balladáktól az ember bőrét is felszaggató, recsegő-ropogó hard rock darabokig. Mindez a White Stripes-ot idéző tömör, súlyos, mégis pofon egyszerű megfogalmazásban. Habár kicsit túlzó, hogy sok kritikus és rajongó szerint ez a lemez a rock zene modern esszenciája, Jack White első szólóanyaga valóban egy életerős, emlékezetes munka, mellyel egy nehezebb időszak után látványosan tér vissza a legjobbak közé.
Tindersticks – The Something Rain (Constellation)
Hangulatában ragadós, izzasztó erotika képzetét kelti a Tindersticks új lemeze, bizonyítva, hogy egy forró nyári napon egy sötét szoba mélyén, a ventilátor forgatta bágyasztóan langyos levegőben még mindig ez az elegáns, álmatag noir-pop zene és Stuart Staples reszketeg, introvertált baritonja a legjobb. A nottingham-i csapat tagjai még 2004-ben, tízévnyi sikeres munkával és hat kiváló stúdiólemezzel maguk mögött döntöttek a szakítás mellett, végül néhány évnyi szünet, szétszóródás és szólópályafutás után 2007-ben mondták ki újra a boldogító igent. Viszont sokunk nagy bánatára már csak a társaság fele csatlakozott a friss felállásához, azóta is főleg Dickon Hinchliffe, a banda egyik legmeghatározóbb alakjának hiányát nehéz feldolgozni. Nem is volt zökkenőmentes a visszatérésük, és az új kiadványaik (The Hungry Saw – 2008, Falling Down a Mountain – 2010) eddig pusztán egy tisztességes, hallgatható, de hosszú távon (pláne a korábbiakkal szemben) felejthető minőséget mutattak.
Ehhez képest a Something Rain végre maximálisan bizonyítja, hogy sem az egyediségük, sem a lendületük nem kopott még meg teljesen. Viszont a rutinos rajongóknak még így is érdemes minél előbb szembesülni azzal, hogy ez a Tindersticks talán már sosem lesz ugyanolyan lehengerlő, mint azzal az egynéhány kultikussá vált lemezzel a ’90-es években. És ha ezt a fájóan keserű tényt valaki sikeresen lenyeli, akkor a Something Rain egyszerűbb hangszerelése, baljóslatú, vibráló szintetizátorai, mély csellója, vagy a háttérben megbújó, kesernyés szaxofonjai is bőven megteszik a tőlük telhetőt. Én pedig minden egyes hallgatással egyre jobban bánom, hogy az áprilisi koncertjüket kihagytam.
Leonard Cohen – Old Ideas (Columbia)
15 év kihagyás után 2008-ban indult újra hosszabb turnéra Leonard Cohen, ezzel friss, éltető erőt pumpálva a zenei pályafutásába. Sokak szerint főként azért került erre sor, mert az egykori menedzsere pofátlanul elsikkasztotta az énekes vagyonának nagy részét. Valójában bármi is motiválta, a két évig tartó, két felvonásos világkörüli út érezhetően üdítően hatott rá. Jelenleg azon szerencsés idős zenészlegendák egyike, aki anyagilag és szakmailag egyaránt megbecsült (talán jobban, mint korábban bármikor), ráadásul a remek időszakot megkoronázva végre befejezte a régóta ígért új sorlemezét. Az Old Ideas nyolc éves eltéréssel veszi fel a Cohen-életmű fonalát, és messze-messze felülmúlja a kicsit kényszeredettre sikeredett utolsó epizód, a 2004-es Dear Heather felületes és összecsapott összképét.
Cohen megint egy megfontolt, bölcs öregúr, akinek még mindig van mit mesélnie szerelemről, halálról, az életről. Nem tolakodó, nem próbál mesterkélten okoskodni, költészete továbbra is őszinte, kritikus velünk és önkritikus magával szemben. Az egészhez sikerült egy borzasztó kifinomult, hangszerben és előadóban gazdag, mégis egészen leegyszerűsített zenei hátteret készíteni. A szokásos lírai, sötét, máskor éltető, kinyíló balladák ezek, melyekben Cohen már alig énekel, sokkal inkább dallamosan, ritmikusan szaval, morog, mintha hangos könyvet hallanánk blues, folk és jazz kísérettel. Néha szót kér magának egy orgona, hegedű, trombita vagy harsona, a szokásos kiváló női vokálosok pedig próbálnak közel férkőzni Cohen érces, rekedt hangjához. Olyan anyag az Old Ideas, mely a higgadt, békés hangulatával méltó lezárása lehetne ennek a sokszínű pályafutásnak, de elvileg erről egyelőre még szó sincs.
Wovenhand – Live at Roepaen (Glitterhouse Records)
A David Eugene Edwards vezette Wovenhand két éve jelentkezett utoljára friss dalokkal, ám a denveri zenész azóta többször is hallatott magáról. Tavaly az egykori Sixteen Horsepower egy nosztalgiázó duplakiadványát, majd egy dalszöveggyűjteményt és akusztikus szólóanyagot kaptunk, és most itt az első hivatalos Wovenhand koncertalbum (DVD melléklettel). Keserű vigaszdíj ez, mert egyfelől sokkal jobban örülnénk már az új nagylemeznek, viszont másrészt mégis csak egy legendásan jó koncertzenekarról van szó. Edwards mindig is nagy figyelmet fordított a fellépésekre, hogy élőben még jobban megragadható legyen a zenekar mély szellemisége, mondanivalója, és valóban aligha akad két ugyan olyan műsoruk. Ez pedig előzetesen garantálta, hogy a Live at Roepaen nem pusztán egy időhúzó, hézagkitöltő kiadvány szerepét hivatott betölteni, s nagyon is érdemes róla kiemelten beszámolni.
Ehhez mérten álltunk hozzá, és azt a jóleső konzekvenciát vontuk le, hogy nem ez a legjobb otthon hallgatott Wovenhand koncert, de ettől függetlenül Edwards még így is messze a legkiemelkedőbb alakja az Americana zenei szcénának. A tizennégy dalt 2010-ben rögzítették egy hollandiai templomban, és bár az anyag névelegesen Wovenhand, valójában a Sixteen Horsepower néhány dala is megtalálható a repertoárban. Az egész program jóval nyersebb, a dalokból hiányoznak az akusztikusabb hangszerek, a védjeggyé vált banjola és a banjo lágyabb dallamai. Érezhetően ez a fellépés a szokásosnál is jobban támaszkodott Edwards a cappella énekére, markáns, prédikátori orgánumára, spiritualista és keresztényi szövegeire. Rajongóknak kötelező darab, a kíváncsi érdeklődők pedig hang és képi formában egyaránt kaphatnak egy kis ízelítőt abból, ahogy Edwards egy sötét, apokaliptikus utazással végigvisz a szokásos útvonalán az Appalache-hegység indiánjaitól a Mississippi-Delta lápvidékéig, ahol a sűrű viharfelhők összezárulnak.