Tinikorom egyik legerősebb filmélménye Brian De Palma Alibi testje volt. Teljesen rátapadtam a képernyőre, miközben a C kategóriás amerikai filmszínész vergődését figyeltem, amint teszetosza módon próbálja rendezni szétesett életét. ’80-as évekbeli hollywoodi thriller lévén persze volt benne fényűzés, napfény, díva és gyilkosság – viszont egyik sem az volt, aminek látszott, ráadásul nem is azon az együgyű Columbo-s módon, hanem úgy, hogy amikor a stáblista lepörgésekor ránéztem a jobb karomra, megkérdőjeleztem, hogy a sajátom-e. Az egyetlen, a filmet végigkísérő biztos pont az volt, hogy a főszereplő Jake, akár a tűz körül repkedő légy, úgy találta meg újra és újra a klausztrofóbiája előhívásának legtökéletesebb helyszíneit, közben pedig javarészt gyilkosan égetett a Los Angeles-i nap. A leginkább emlékezetes képként az maradt meg, amikor egy üldözéses jelenet és az alagút végén megjelent a teljes kaliforniai díszlet, tengerparttal, a femme fatale-lal, homokkal és nappal, akár egy delíriumos látomás – Jake-nek a jelenet végére viszont maradt a lecövekelés a sötétségben, valamint az egyre nagyobb homály és szédelgés.

Ezek a képek ugrottak be először, amikor bekerült a playerbe James Clements, ismertebb nevén ASC régóta várt új albuma, a Nothing Is Certain. Egy lemez az éles, de rideg, olykor lidérces minimalista hangzás kedvelőinek, mindez 85 bpm körüli sebességbe csomagolva. De ne szaladjunk előre, ahhoz is külön sztori tartozik, hogy emberünk hogyan érkezett ebbe a világba. ASC olyan, mint egy tehetséges, több poszton is bevethető futballista. Elege lett régi klubjából és szerepéből, újba vágyódott, új kihívásokat keresett. Elege lett abból, hogy majdhogynem egyedüliként maradt meg az atmoszferikus drum & bass hírmondói és fenntartói közül, és szívére hallgatva a már említett hangzás felé fordult. Mindeközben az esős angliai Manchesterről a napfényes kaliforniai Del Marra cserélte lakhelyét, mivel beleszeretett egy ottani nőbe, a “szintén zenész” Vaccine-be, majd ha már beleszeretett, el is vette.

Az új sound felé fordulásnak az első gyümölcse a Porcelain című track lett, ami több kiadó, így a Hospital figyelmét is felkeltette, a végén azonban az Instra:mental által fémjelzett Non Plus+ Records kaparintotta meg. Az egyik legjobb, liquid-szerető barátom szerint a szám olyan, mint amikor a metró épp kocsiszínbe megy: elmúló, rozsdás fémekkel övezett és hűvös. Az egyedi bassline és az, hogy dnb tempón sikerült mindezt a hangulatot hozni azonban azt mutatta, hogy 2009-ben is van új a nap alatt. Az elmúló is lehet stimuláns, a rozsdás fém lehet izgalmas váz, a hűvösség pedig lehet szexi.

ASC – Microsia

Ha a Porcelain kocsiszín volt, akkor a Nothing Is Certain maga az új Kontroll, annak jó dramaturg szerinti váltakozó és egymást kiegészítő jeleneteivel. Az Alibi test Jake-jének egyedüli biztos pontjai a szédelgés és az őt körülvevő perzselő napfény voltak – ennél több támpontot ez a lemez sem nyújt. Szabálytalan, valahol mégis egybeérő ritmusképleteket, végtelen szőnyegeket és valahol nagyon nem stimmelő valóságot kínál, trackről trackre leheletnyivel másabb árnyalattal, de ugyanazokkal a kérdőjelekkel átitatva. Ahelyett pedig, hogy bemásolnám a teljes tracklistet különböző címeken és jelzőkkel, hogy mit érdemes meghallgatni róla, inkább befejezem az első olyan kritikámat, amelyhez nem írok számcímeket, csak a teljes meghallgatására ösztönzök. Annyit azért megjegyeznék, hogy a Microsia film noir montázs videóklippje bravúros a maga audiovizuális eklektikájában. És tessék, mégis írtam egy számról. Nothing Is Certain. Csak az, hogy ASC készített egy albumot azoknak, akiknek jól esik néha befutni az alagútba a színpompás világ elől.