Az elektronika és klasszikus iskolás jazz határmezsgyéjén járó zenék szerelmesei és a !K7 kiadó holdudvarának elkötelezett rajongói már valószínűleg ismerik egy ideje a Brandt Brauer Frick nevet, amelynek az említett ikonikus label adta ki két lemezét tavaly és tavalyelőtt. Aztán az elektronikus zenei trendeket követők is valószínűleg összefutottak már a névvel, ha más nem, Emika kapcsán, akivel közösködtek egyet a Pretend című szám égisze alatt, és egy erről lőtt meghitt koncertfelvétellel nagyjából le is dózerolták a netet. Érdekesmód nekem tök véletlen kerültek terítékre, egészen más irányból: épp egy Scott nevű duót találtam meg magamnak mint aktuális zenei fellángolást, mikor kiderült, hogy egy harmadik taggal kiegészülve ők a BBF, és akkor kezdtem felgöngyölíteni utóbbi szálait. Megvan az az érzés, mikor éppen hogy felfedezel magadnak valami újat, és pont akkor jelentik be koncertre, és úgy érzed, mintha neked alakítanák a programnaptárat? Na, hát ilyen égi manaként esett be a menetrendembe a Brandt Brauer Frick koncertje.

További fotók a Facebookos galériában! Fotók: Virág Tamás

A hajóra szokás szerint az utolsó pillanatban sikerült megérkezni, vagyis éppen kezdésre léptem a koncertterembe, ahol Daniel Brandt, Jan Brauer és Paul Frick triója már felsorakozott a színpadon. Egyenöltözékként szürke nadrágot, fekete inget és sötétszürke nyakkendőt viseltek, ami eleve adott némi Kraftwerk ízt a fellépőknek. A hűvös német kiállást csak tovább fokozta, hogy a kipakolt hangszerek között egy darab számítógépet sem lehetett látni, csak analóg elektronikát: fémet, rengeteg potmétert és kábelrengeteget. Ehhez képest, vagy inkább éppen ezért, hihetetlen hangulata volt annak, hogy abból a halom vasból teljesen organikus zene szólalt meg, még akkor is, amikor lüktető négynegyedek dobogtak a szívünk helyett perceken keresztül. Aztán a kimért megjelenés is vesztett hideg álcájából, ahogy a srácok belemelegedtek, és már feltűnt egy-egy mosoly az arcukon, vagy épp egy ovációért keresztülnyúltak tekintetükkel az előttük terpeszkedő hangszeres pulton.

Rengeteget tett hozzá az élményhez, hogy végre az A38 sem spórolt a hangerővel, és egy tökéletes hangosításnak köszönhetően a koncert nem csak hangos volt, de hibátlanul erősen is szólt. Érdekes volt viszont, hogy bár az utóbbi idők basszus-orientált bulijain megszokhattuk, hogy rendre a mélyek azok, amik mozgásra bírják a belső szerveinket, addig most a masszív négynegyedek lépdeltek a mellkasunkon. Ez pedig nem mellékes, tekintve, hogy az este főszereplője a techno volt, ami időről-időre kivirágzott, hangokat, neszeket, akusztikus hangszereket kapott maga köré, de azért melódiákat emlegetni túlzás lenne. Még úgy is, hogy ott volt a jazz végig az estében, a levegőben, a szintikben, de a jazz atmoszféráját vetítő hangszerek is mind főként a ritmust erősítették.

Volt, hogy sikerült a bandának kicsit elszállnia egy zajorkánba fulladó elektromos dob püföléssel, vagy épp perceken át tartó száraz lábdobra csupaszítani egy kiállást. Mindez azonban nem volt túl koncepcionális, sokkal inkább improvizált. Az ilyen esetlegesség egy alkalommal rosszul sült el, mikor egy átkötést két track között nem sikerült flottul venni, és besült az összhang a tagok között, de még így is nagyon jó volt látni, hogy képesek a pillanatra bízni magukat, és sokkal jobban élvezik a sodrást és a kísérletezést, mint hogy az elbénázástól való félelem miatt inkább tartsák magukat valamiféle szigorúan megírt itinerhez.

És itt jutok vissza végül oda, amit már az ajánlóban is említettem, és örülök, hogy a koncert után is ugyanezt tudom mondani. Vagyis, hogy ezek az arcok profik, képzett-tanult zenészek, és közük sincs azokhoz az úgynevezett producerekhez, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit is csinálnak valójában, és akikből sajnos sok akad. Én részben utóbbianak tudom be a 2-3 perces elektronikus zenei trackek trendjét, az összecsapott, félkésznek tűnő formában kiadott számokat, a pillanatokig tartó szub-stílusokat, és nem utolsó sorban a fröccsöntött “live acteket”, amelyek nem ritkán a kifejezés gúnyolásai is lehetnének. (Eszembe jut, mikor egy hónapja Vadim mesélte nekünk, hogy “ismerek olyat még a nagyobb nevek közül is, aki otthon felvett mixekkel jár fellépni”.) A Brandt Brauer Frick nem ilyen. Jönnek a 7-8 perces számaikkal, az élő zenélést élőben is teljes egészében felvállaló előadásukkal, amiből sugrázik a kémia, és nem mellesleg aktuális trendektől függetlenül bármikor imádnám hallgatni.

Érheti még némi jogos kritika őket, amiért a kitartó tapsvihar ellenére nem jöttek vissza, hanem úgy egy óra zenélés után pát intettek a koncertnek. Ez mondjuk tényleg kellemetlen élmény volt, mert illett volna még ekkora örömre legalább egy rövid ráadással válaszolniuk – de még így is azt mondom, ne ez maradjon meg. Mert amíg ilyen intenzív, szünet nélküli, sodró lendülettel van tele az az egy óra, addig százszor jobb ez, mint egy kétórásra nyújtott szotyizás valami trendi fej kamuprodukciója közben.

További fotókat találsz a koncertről a Facebookos galériánkban!