Újabb innovatív kísérletet jegyezhetünk fel a magyar undergroundból, mely eddig is izgalmas pezsgéssel ellensúlyozta a vivatévés mainstreamet: Sena és társai William Shakespeare szonettjeihez nyúltak hozzá, forgatták fel őket olykor jazzy, olykor hiphopos kísérettel, a ghánai származású énekesnő pedig eddigi legérdekesebb (és számomra legjobb) produkcióját nyújtja karriere során. A W. H. (Shakespeare’s Sonnets) kritikája.
Minél klasszikusabb és kanonikusabb szerzőhöz nyúl az ember zenei feldolgozás esetén (beszéljünk akár egész albumokról vagy csupán számokról), annál nagyobb az esélye a banális semmitmondásra. A goth és a metal különböző műfajai hemzsegnek a brutálisan középszerű Mary Shelley– és Polidori-adaptációktól; rendszerint azért ragadnak meg ezek a darabok az érdektelenség szintjén, mert az égvilágon semmit nem próbálnak hozzátenni az eredetihez az esztelen hűség bűvöletében. A Shakespeare’s Sonnets esetében szó sincs róla, hogy Márkus Alberték (a W. H. életre hívója) igyekeztek volna minél klasszicizáltabb és deklaráltan középkori hangvételű aláfestést szerezni: az album ugyanis egy olyan atonális vonósmaszatolással indul, melyet hallva Shakespeare korában egészen biztos a papért küldtek volna ördögűzés végett.
Az album nagy része viszont nagyon is zenei jazzre épül, amely olykor határozottan szabadszellemű irányokba indul el, és sokadik hallgatásra ez a fő vonzereje a Shakespeare’s Sonnet’snek – valószínűleg néhány kifejezetten elvetemült műkedvelőn és bölcsészen kívül aligha tenné fel más kifejezetten a shakespeare-i szonettformákat élvezendő. Külön öröm, hogy nem csupán Sena próbálja elvinni az egész balhét, de ez nem jelenti azt, hogy olykor sztoikus, spoken wordös szövegmondásai és laza dallamai ne lennének kapaszkodók a meglehetősen változó intenzitású és iramú albumon. A már említett atonális kezdés (XII) végül szinte söröskrigliktől övezett kocsmadalba fordul, és itt még úgy tűnt, homogén élményre kell számítsak – a második XVIII is szinte ugyanabba a lüktetésben és ugyanazokkal az eszközökkel folytatja a parafrazeálást. Sena belépésével azonban egészen különös, ’90-es évekbeli popdalokra emlékeztető gellert kap a hangulat. És ezt sorolhatnám a 13 dalon keresztül: már azt várná az ember, hogy megállapodnak a fiúk és Sena valaminél, és mégse: az LVII-es darab kóválygó szalonjazz, nem sokkal később az LXVI-ban már inkább Juliette Lewisre emlékeztet Sena, mintsem egy dívára.
Nem lehet kérdés, hogy helyesen választották meg a hangvételt Márkusék, amikor egy ennyire sokszínű és látszólag fényévnyi távolságban levő univerzumot csatoltak Shakespeare virtuális birtokaihoz. Nem ez az az album, amit két metrómegálló között betennél az iPododon, viszont most, a legsötétebb éjszaka kellős közepén is érzem, felvillanyoz ez a zene.
