Általános vélekedés kritikai körökben, hogy a harmadik albumra általában letisztul, hogy merre tart egy előadó és mire lehet képes művészetével, azonban Lupe Fiasco egy keblünkre ölelt első és egy még jónak tartott második lemez után csak kérdőjeleket vet fel Lasers című anyagával.
Valószínűleg maga Lupe Fiasco (született Wasalu Muhammad Jaco) sem lehet teljesen elégedett mindazzal, ami végül harmadik nagylemeze képében manifesztálódott, mivel a már idénre ígért negyedik nagylemez ígéretét kombinálva az általa rabszolgatartónak nevezett multikiadójával való harccal elég biztosak lehetünk benne, hogy a Lasers nem lesz az az album, amelyre a szerző a legszívesebben gondol majd vissza évek múltán.
De valószínűleg a hallgató sem: a szerző korábbi munkái által szerzett rajongók nehezen fognak megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy a Lasers kvázi lefekszik minden trendnek, ami a leglucskosabban mainstream hiphopban feltűnt az elmúlt évek során. Van itt Auto-Tune, a legostobább grime-mal megspékelt stadionelektro (Break The Chain), de a klipszámként kihozott The Show Goes Onban is inkább hasonlít Lupe egy nyomorult Lil’ Wayne-imitátorra, mint arra a szerethető, szemüveges, kissé geeky-beütésű srácra, aki képes volt UNKLE-t és I Monstert feldolgozni lemezein, vagy olyan erős számokat írni, mint a mindmáig egyik kedvenc trackem az egész stílusban, az eszméletlenül cool Hip-Hop Saved My Life (feat. Nikki Jean).
Lupe Fiasco – The Show Goes On
Velkei kolléga is elismerte pár évvel ezelőtt az második lemez, a Cool kritikájában annak nagyszerűségét, ugyanakkor kárhoztatta annak olykor előtűnő zenei ötlettelenségét. Ha a szerintem egyébként kiváló Cool nem volt elég ötletes, a Lasersre már nincsenek is szavak – se a sokszínűséget, se az okos slágereket nem sikerült átemelni. Ahol hatni kezd az album, ott is inkább az érzelmi oldal fog meg, ezért is könnyű lelkesedni eleinte, hogy milyen jó cucc is került a kezünkbe. A Letting Go–Words I Never Said-nyitás ugyanis vitathatatlanul az album legerősebb pontja, amihez nemhogy felnőni nem sikerül a továbbiakban, de megközelíteni is csak a játék legvégén. Az első album óta stabil társ Sarah Greent örömmel üdvözölhetjük újra a featuring részben, míg Skylar Grey Eminem és Diddy után Lupe-nak is összehoz egy többmilliós chart hitet. Itt azonban elfogy a lendület – a lötyögős Till I Get There nagyot vesz vissza, mintha nem egy óriási slágert hallgattunk volna az előbb. Az I Don’t Wanna Care Right Now pedig az a szám, amit egy értelmes hiphophallgató valószínűleg sose akart hallani Lupe Fiascotól. A többi szóra sem érdemes, az egyetlen jobb pont, hogy erre a lemezre is sikerült becsábítani John Legendet a stúdióba, aki megint összehoz egy nagyszerű dalt (Never Forget You), de ez abszolút a sovány vigasz kategória versenyzője.
Persze, lehet hogy a kiadó volt geci, ahol az öltönyösök belepofáztak mindenbe, több polkorrekt szöveget, srác, érthetőbb szövegeket, sattara. De ez sajnos a hallgatók előtt nem ment fel senkit – túl sok példát láttunk már, hogy a kiadós nyomás ellenére sikerült korszakalkotó albumokat megjelentetni zenekaroknak. Mi mást tehetünk, mint várjuk a Food & Liquor II: The Great American Rap Albumot – ilyen címmel azt is elrontani nincs túl sok visszaút a kritikai süllyesztőből Jaco számára.
Tracklist:
- Letting Go feat. Sarah Green
- Words I Never Said feat. Skylar Grey
- Till I Get There
- I Don’t Wanna Care Right Now feat. MDMA
- Out Of My Head feat. Trey Songz
- The Show Goes On
- Beautiful Lasers (Two Ways) feat. MDMA
- Coming Up feat. MDMA
- State Run Radio feat. Matt Mahaffey
- Break The Chain feat. Eric Turner & Sway
- All Black Everything
- Never Forget You feat. John Legend
- I’m Beamin’ (Bonus) (The Neptunes)
- Shining Down (Bonus)
Borító:
