Ha ki kéne választani tíz lemezt, mely a 2000-es évek elektronikáját jól jellemzi, egészen biztos, hogy a Before The Dawn Heals Us című harmadik M83-nagylemez benne lenne. Ritka az a zenekar, amely ekkora minőségi ugrásra képes egy debütáló és egy második album után. A Nicolas Fromageau-vel felvett M83 és a Dead Cities, Red Seas & Lost Ghosts a maguk nemében kellemes és szórakoztató anyagok voltak, melyek vitathatatlanul élvezetesen kutyultak össze mindent, ami csak egy francia elektronikus zenésznek megtetszhetett az elektronika, az ambient, a shoegaze és az indie pop szakácskönyvéből. De a Before…. megjelenése tette csak igazán láthatóvá, mennyire hiányzott ebből a két lemezből az isteni szikra, és mennyire nem hiányzott Anthony González mellől Fromageau. Anthony testvérével, Yann Gonzálezzel gyakorlatilag tökéletes ötvözetét hozták létre a fent említett stílusoknak, ráadásul olyan koherens formában, hogy az albumformátum idejétmúltságát kárhoztatókkal szemben örök érv lehet a szinte regényszerű és csak teljes hosszában érthető nagylemez léte.

Persze, nem először írunk itt az M83-ról, és nem először mondjuk el ezt. De talán megbocsátható ez a kitérő annak fényében, hogy a Before… nemcsak úgy általában az elektronikus zene történetében, de az M83 életében is egy hivatkozási pont. Egy monolit. Egy ikonikus pillanat, melytől igazából hat éve egyre távolabb és távolabb kerülünk, noha azóta már a harmadik nagylemez jelenik meg. A kissé levegőben lógó, de szimpatikus Digital Shades Vol. 1 a szerző ambientes, álmodozós oldalát, míg a Saturdays = Youth a ’80-as évek bőrdzsekis, gondtalan John Hughes-tinijeit idézte meg – de a Before… monumentalitását, epikus és drámai pillanatait, magával ragadó végletességét nem. A Hurry Up, We’re Dreaming talán az első album 2005 óta, mely felidéz valamit az említettekből, de ettől még inkább hasonlít a Saturdaysre, mint bármelyik korábbi lemezre.

Ez alapvetően nem is baj. A Hurry Up, We’re Dreaming egy maximálisan élvezhető lemez. Aki ebben a jelzőben enyhe csalódottságot érez, nem téved, de ez inkább abból az egyszerű tényből fakad, hogy semmilyen szinten nem látom igazolva azt a koncepciót, hogy ebből az anyagból egy duplalemezt kellett kreálni. Feltételezem, minden erről a lemezről írt kritikának szerves része lesz ezen elgondolkodni legalább pár sor erejéig, de ez nem véletlen: talán még maga Anthony is tudja, hogy teljesen simán meg lehetett volna ezt a lemezt vágni egyetlen CD (vagy bakelit) hosszúságára. Habár van valamilyen érezhető formátumbeli törekvés a Before.. megidézésére, az olyan drámai és nagyszerű pillanatokat, mint a Midnight City orgazmusszerű szaxofonjai, a Reunion sodró kiáltásai csak olyan semmitmondó közjátékok követik, mint a Where The Boats Go, a Train to Pluton vagy a This Bright Flash. Az első lemez tökéletes példája azon kétlemezes albumoknak, melyeket az első néhány sláger után simán átpörgetünk – bár a záró Soon, My Friend rámutat arra a kísérletező Anthony Gonzálezre, melyet szabadon engedve ez akár egy kimagaslóan jó album is lehetett volna. Ez a dal egy mandolinnal (!) és rézfúvósokkal (!!!) megtámogatott ballada, mely kimagasló része ennek az alkotásnak.

És itt jön ráadásul a második lemez, mely ráadásul megint olyan pillanatokat tartogat az elején, hogy egy rövid időre felvillan előttünk egy éjszakai nagyvárost ábrázoló borító. A My Tears are Becoming a Sea szinte ugyanabban a hangulatnál veszi fel a fonalat, ahol az előző lemez elhagyta, lassú, epikus, királyi méltósággal tiszteli meg hallgatóját. És akkor jön a valaha volt legjobb M83-dal, a New Map, mely gyakorlatilag ötvözi mindazt, amiért az M83-at szeretni lehet: óriási dinamikával, gyönyörű énekkel, elragadtatott felkiáltásokkal ragadja magához a fület, hogy hol lassan suttogva, hogy indulatoktól telve csábítson el. A gyönyört fokozni is lehet: gyönyörű fuvola-téma úszik be a második részre a Midnight Cityben már keblünkre ölelt szaxofonoktól övezve, mely szinte lényegtelenné is teszi ezt az egész hablatyolást arról, jó lemez-e a Hurry Up, We’re Dreaming vagy sem.

M83 – Midnight City

De ez sem mentesíti González mellébeszélését a második lemez nagy részében: az OK Pal még egy kifejezetten jó, szerethető szám, a Splendor-Year One, One UFO-Fountains trió azonban koncepciótlan kóválygás a stílusokban. A második lemezről még a Steve McQueen és a Klaus I Love You az, amit szót érdemel, a többi szinte lényegtelen. Nehéz összefogó véleményt mondani a Hurry Upról annak fényében, hogy az M83 legjobb pillanatai tűnnek fel egy alapvetően középszerűség határán egyensúlyozó lemezen, de hát én akartam végletességet. Csak nem így. (Hármas.)

Linkek:

• M83 hivatalos weboldala
• M83 a MySpace-en
• M83 a Wikipedián

Tracklist:

CD1:

1. Intro (feat. Zola Jesus)
2. Midnight City
3. Reunion
4. Where the Boats Go
5. Wait
6. Raconte-Moi Histoire
7. Train to Pluton
8. Claudia Lewis
9. This Bright Flash
10. When Will You Come Home?
11. Soon, My Friend

CD2:

1. My Tears Are Becoming a Sea
2. New Map
3. OK Pal
4. Another Wave From You
5. Splendor
6. Year One, One UFO
7. Fountains
8. Steve McQueen
9. Echoes of Mine
10. Klaus I Love You
11. Outro

Borító: