A Machinedrum művésznév mögé bújt Észak-Karolinai Travis Stewartnak az utóbbi években minden összejött. Az egész ott kezdődött, hogy 2011-ben megírta a Room(s) című albumát, ami az év egyik legtöbbet emlegetett, elképesztően komoly kritikákkal illetett megjelenése lett (emlékszem, a Resident Advisor maximális pontszámot adott rá, pedig ők aztán semmire sem szoktak). Általában kijelenthető, hogy azért szerette mindenki a gyűjteményt, mert Stewart kiválóan fűszerezte benne a juke és footwork témáit a modern elektronikus tánczene európai alapanyagaival. Nem csoda, hogy ezután nagyon ismertté vált a kontinensen sőt, ide tetté át a székhelyét is, aztán elkezdett dolgozni olyan menő művészekkel, mint Om Unit (Dream Continuum) és Jimmy Edgar (JETS).

Machinedrum – Eyesdontlie

Nincs abban semmi meglepő, hogy két évvel a Room(s) után itt egy újabb Machinedrum-album – Vapor City -, inkább az a meredek az egészben, hogy a szerzőnek ez ebből a tizedik. Mert legyünk őszinték: ki ismerte az első nyolcat? Vagy: ki ismert legalább kettőt belőlük? Na ugye. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy közel tíz év próbálkozás és taposás után jutott el emberünk oda, ahol van, és igen nagy valószínűséggel ebben szerepet játszott az is, hogy éppen jó helyen volt jó időben, hiszen hiába csinált ő már korábban is klassz dolgokat – elég az egyik régebbi kollabjára gondolni, a Sepalcure-ra – egyszerűen keveseket érdekelt. Más azonban most a helyzet, Stewart kezd nagyon szépen befutni, amin sokat lendíthet egy újabb lemez, pláne hogy nagy kiadón érkezik. Mit sikerült vajon összehozni?

Az biztos, hogy a Vapor City nem a legmerészebb és legelőremutatóbb Machinedrum-album az életműben, de a zenetörténeti fontossága így is megkérdőjelezhetetlen. Ez ugyanis az a gyűjtemény, ami úgy van összerakva, hogy egy szélesebb zenehallgató rétegnek is meg lehet mutatni és meg lehet szerettetni velük, ráadásul a Ninja Tune az a kiadó, aki ezt a feladatot az utóbbi években több remek előadóval is – pl. The Bug, Emika, FaltyDL stb. – hibátlanul elvégezte. Stewart a formátum tekintetében előszeretettel alkalmaz már-már popzenei, de minimum rádióbarát megoldásokat: a felvételek alapvetően dallamközpontúak és zömmel tartják a 4-5 perces hosszt, ráadásul csak annyi instrumentális megálló van, amennyi mellett nem érzi az ember túladagoltnak a vokálokat.

Machinedrum – Vapor City

Végighallgatva az albumot rögtön feltűnik, hogy a számok az egyértelmű juke/footwork stíluselemektől eltekintve megint rettentően Anglia központúak. A ritmusszerkezetekben többször előkerül a drum & bass, a breakbeat és a triphop, míg a vokálok (amik természetesen hangminta alapúak) hol a garage-re, hol a dubstepre utalnak; utóbbi esetben szerencsére Burial hatása nem érezhető annyira, mint attól esetleg tartani lehetett más előadók hasonló próbálkozásaiból kiindulva. Sok a jó szám: a Gunshottával kezdődik a lemez, ami borzasztó bátor húzás, mert egy nagyon erős és hosszú darab, de nem igazán inog meg Stewart a folytatásban sőt, nem egy alkalommal még felül is tudja múlni a kezdeti percek csúcsra járatott állapotát.

Amire garantáltan emlékezni fogunk évekkel később is, az az Eyesdontlie című felvétel, és itt nem csak arról van szó, hogy ez a Vapor City überelhetetlen pontja, hanem hogy jócskán tovább gondolja azt, amit most a footwork Chicagóban jelent, megmutatva, hogy nem egy kifutott zenei irányzatról van szó. Elképesztő hallani, ahogy szinte láthatatlanul beépül az album színes stílus- és ritmusvilágába, és hibátlanul működik 160bpm-nél lassabb tempón is. A vokálok manipulációja bámulatos: a példaként felhozott Eyesdontlie-ban lenyűgöző, ahogy folyamatosan változik a tónus, így egyszer félelmetesen drámai hangulat keletkezik, máskor pedig roppant energikus, túltöltött helyzetek. Stewart ezt a technikát előszeretettel alkalmazza az album számos pontján, a torzítás tulajdonképpen kulcselem végig.

Ha van valami, amiben nem variál sokat ez a lemez, akkor az leginkább a hangulata. Nem hátránya azonban: sokadik alkalommal élhetjük át azokat a melankolikus, befelé forduló, meghitt, néha szomorú, de esetenként vidám érzéseket, amikért például régen nagyon szerettük Four Tet There Is Love In You című albumát (nem beszélve a Buriallel közösen szerzett Moth-ról), vagy az idei Zomby-lemezt. Stewart nagyon jó ebben, és helyenként talán még visszautal vele a Room(s)-ra is: a She Died There, Youniverse és Lay Me Down számoknak ugyan nincsenek itt direkt folytatásai, de azért az örökségük, vagy legalábbis a lenyomatuk érződik az album tervrajzán. Így aztán meg nem csoda, hogy az eredmény megint jó. (Négyes.)