Hey guys, it’s the 21th century! – tört fel belőlem a pszeudo-kiáltás előbb a tavalyi John Maus, majd az egészen aktuális The Magnetic Fields lemez hallgatása során. Én értem, hogy összzenei paradigmaváltás van, hogy előkerülnek a régebbnél régebbi hangminták, a technikát háttérbe szorítja a feeling, a pszichedélia lassan annyira elkoptatott jelző lesz, mintha azt mondanánk egy album hallatán, hogy “rock” vagy “elektronikus”. De hogy két ilyen anyagnál bőven az ezredforduló után fel sem merül az idejétmúltság, az kérdéseket vet fel. Szintipop és shoegazer időutazás a tovább után.
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a két album között a zenei kapcsolat lazának mondható, de számomra tökre egyértelmű volt az első pillanattól, hogy egy lapon kell tárgyalnom őket. Igaz, stílusban nem állnak távol egymástól, de annyira más a Distortion és a Love Is Real hangzása, aurája, hogy azt talán a két cím összevetésével lehetne érzékeltetni. Torzulás és a valódi szerelem. Nem nagyon jön össze, mi? Ettől független jóval több a közös pont, mint azt elsőre gondolná az ember.
Ha apáink és anyáink annak idején a szocreálban téptek volna, biztos jól jött volna egy féreglyukon átküldött The Magnetic Fields anyag. (Ha valóban téptek, ezúton is üdv nekik, remélem, már lejöttek a szerről.) Mert Stephen Merritt, a banda egyszemélyes zenei agya olyan cuccot főzött ki, hogy ahhoz képest egy kör máktea nem több egy ötórai Earl Grey-nél. Mert a Distortion során kevés dologba lehet kapaszkodni, bár ez nem jelenti azt, hogy negatív hangulat lengené be a számokat. Sőt, néha kifejezetten vigyorgásra késztető kilengéseknek is tanúi lehetünk (Too Drunk To Dream, vagy a nagyon látványosan ’80-as évekbeli filmzenének tűnni akaró Drive On, Driver).
The Magnetic Fields – Born On A Train
De ne bagatellizáljuk el a dolgot. A Distortion jó lemez, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy bevallottan egy klasszikus album, a Jesus & The Mary Chain legendás Psychocandy-je inspirálta. Ez talán zeneileg nem aktuális (bár ez is csak meglátás kérdése), de hangulatilag tökéletesen jelzi, hogy a világ nem változik már egy ideje: megállt az idő, csak a kosz telepszik meg a zenében, a megváltoztathatatlan múlt eltorzítja a megbetegített, ezer sebből vérző és nyöszörgő jövőt. A felépített és végletekig kitalált zenei struktúrák gyászindulói ezek a dalok: szerintem minden velem egyidős, húszas éveihez közelítő vagy már attól távolódó srácot emlékeztet valamire gyerekkorából; egy végső széteséséhez közelítő Tesla-magnón átszűrt hangok a múltból. Izgalmas, pszichotikus és figyelmet érdemlő kaland, ami valahogy emlékeztet a tavalyi Arcade Fire esetére, amiért szörnyen odavoltam megjelenésekor, aztán az év végén már szinte eszembe se jutott, mi is tetszett benne.
Míg a Distortionra még ráverhető, hogy ez végülis rockzene, addig John Maus meg se közelíti ezt a skatulyát Love Is Real című albumával. Mélyből szóló, saját értékeit eltitkolni vágyó, csöndes szintipopról van itt szó, egy androgün android személytelen, de érzelemdús dallamaival. S ahol kapcsolódik a Merrit-lemezhez, az a “semmitmondósága” – kíséri általában szöveg a dallamokat, de önmagában lényegtelen, érdektelen, csak az összképhez tesz hozzá annyit, amennyi ahhoz kell, hogy kialakuljon egy homályos, a Love Is Real esetében különösen képlékeny albumstruktúra. Ami néhol kifejezetten gyönyörködtet, néhol szinte taszít, annyira átértelmeztethetetlen és befoghatatlan érzelmileg.
John Maus – Do Your Best
Ködös operett, televíziós bábjátékkal kísérve – mi a romantika, ha nem ez? Vajon a világot tudomásul nem vevés, vagy éppen annak nagyon is tudatában levés eredménye a Love Is Real? Talán mindkettő. Öntörvényű, saját szabályrendszert felállító és alkalmazó mind a Magnetic Fields, mind John Maus lemeze. Érdekes, korokat áthidaló dokumentumok.
Linkek: