Volt néhány éve az a színvonalához képest meglepően gyorsan terjedő vicc, hogy “valami baj van a világgal: a legjobb rapper fehér, a legjobb golfozó fekete, a németek meg nem akarnak háborúzni”. Amennyiben nyomunk rá egy frissítést, hogy évtized végi állapotoknak megfelelő legyen, a bizonyára kötelező Obamázás után érdemes kitérni a következőre: mi történt a világgal, hogy egy csehszlovák hidegburkoló tekintetű, torontói fehér gyerek szállítja a legforróbb ütemeket napjaink hiphopjában?! A bolygónk már csak ilyen, létrehoz kliséket, hogy aztán megdöntse őket. Még szerencse, hogy Marco Polot mindez hidegen hagyja és dolgozik inkább. A Double Barrel 2009 eddigi legerősebb rap albuma.
Marco Polo megcsinálta a saját tündérmeséjét. Az ezredforduló környékén, mikor ráébredt, hogy a kanadai szcénánál többre vágyik, egy buszjegynyi pénzzel a zsebében átcuccolt New Yorkba, ahol saját elmondása szerint “mindenféle szar melókat” elvállalva hangmérnökként kereste kenyerét, szabadidejében pedig tonnaszámra írta a zenéket, majd küldözgette azokat idoljainak reménybeli featekért. Az áttörést végül a Masta Ace-szel, Brooklyn egyik legintelligensebb veterán mc-jével összehozott Nostalgia című track hozta, amely után a szöszmötölő kisinasból csakhamar stúdió mixer előtt könyöklő zeneaggyá avanzsált Marco számára megnyílt az út az önmegvalósítás felé. A neves közreműködőkkel és tehetséges félismeretlenekkel teletűzdelt Port Authority album mély nyomot hagyott 2 éve a hiphopper fülekben, idén nyárra pedig teljesen új ötlettel, egy mc-vel végigfuttatott lemezzel jelentkezett emberünk.
A fiatal bravúrproducerek nagy kérdőjele mindig, hogy mennyire tudnak koncepciózusan gondolkodni egy albumot illetően, illetve milyen mértékben támaszkodnak néhány sikerzenéjükre, majd töltik fel a maradék saccper tíz számnyi tartományt gyorsan összetákolt, középszerű szerzeményekkel. Szerencsénkre a Double Barrel egyik legnagyobb előnye, hogy – valószínűleg a hangmérnök múlt hatására – az utolsó mély is precízen a helyén van, így aztán nyomokban sem fedezhető fel a manapság divatos crunk zenék viszonylag sűrűn előjövő túltorzítottsága. A hangzásvilág egyébként nem próbál többnek látszani annál ami, nem próbál jövőbe látni, stílusokat összevegyíteni, sokkal inkább a hagyományőrzést tartja szem előtt. A cél a kilencvenes években domináns, elsősorban DJ Premier fémjelezte boom bap hip-hop életben tartása (Preemo az intro alatt mond is pár muthafuckával teletűzdelt kedves szót), vagy talán már mondhatni újjáélesztése.
Az album ennek fényében egymás után szállítja az adrenalin injekciókat, belevezetve a hallgatót egy túlzsúfolt, őrjöngő metropolita világba, a közegbe, ami a készítők elsőszámú inspirációját adhatja a zene- és szövegíráshoz (Smoke, Danger, Jesse Owens). Ugyanakkor az igazán odavágós zenék is egyhangúvá válnának 60+ perces adagban – a jó producer tisztában van ezzel. Így aztán minden kiadott frusztrációt egy mérsékeltebb, sejtelmes, ám nyugtalanító hangzásából adódóan mégis izgalmas dal követ (But Wait, Good God, Casualty), illetve egy, a lemez vonulatához képest meglepő, igazán kellemes, merengő szerzeménybe is belefutunk a férfiénekesekkel megspékelt Crashing Downnál. A már fentebb említett észrevétel, miszerint Marco nem akar többnek látszani, mint ami, a személy szerinti albumkedvenc Lifetime című számnál is megmutatkozik. A hookot adó scratcheket átengedte DJ Revolutionnek, aki rögtön olyan színvonalat hozott, ami Preemo korábbi himnuszai óta hiánycikk volt a műfajban.
Torae mindeközben végig bizonyítja, hogy egy kifejezetten tehetséges mc. Sok öreg rókának is beletörne a bicskája abba, hogy egy teljes albumon keresztül fenntartsa a hallgatóság érdeklődését. Legjobb tulajdonságának azt tartom, hogy a szövegeit az esetek nagy részében pont olyan energikusan és technikásan nyomja el, ami egyaránt kielégítette a keménységre és az intelligenciára vágyó fülek igényeit. Mindez a Smoke-ban figyelhető meg a legjobban, ahol asztal alá rappeli mind a negyven felé is csak az üvöltésben jeleskedő M.O.P-tag Lil’ Famet, mind az enervált Rockot.
A rengeteg piros pont után persze majdhogynem törvényszerű, hogy a Party Crashersből, a Double Barrel legközepesebb számából készült először videoklip. Egy kiváló album szintjéhez mért átlagos zene azonban még így is reménykeltő, hiszen semmi sem utal arra, hogy a két letéteményes tárában ne maradtak volna még töltények a továbbiakra.
Linkek: