Tavaly hozzászólások formájában és az ismerőseim közül is többen jelezték, hogy talán a kelleténél egy fokkal szigorúbb voltam Deepchord akkori, Hash-Bar Loops című lemezével. Szeretem azzal nyugtatni magamat, hogy amint lezártam azt a kritikát, soha többé nem vettem elő Rod Modellnek ama kiadványát, ellenben más műveit azóta is többször hallgattam. Továbbra is tartom, hogy az életmű egyik legkevésbé erős része, érdemben semmivel nem gyarapítja a művész munkásságát.

Amennyire csalódott voltam akkor, most annyira tetszik az új Deepchord-lemez, a Sommer. Érezhetően más a két gyűjtemény: míg a Hash-Bar Loops alapvetően sötét és kemény témák folyamatos ismétlődése, addig a Sommer világosabb terepre merészkedik. A beatek helyett az ambient textúrák és field recordingok válnak hangsúlyossá. Igazából valahol már a lemezt nyitó Glow harmadik percében érezni lehet, hogy ez a kiadvány teljesen más: egy jobb formában lévő, újfent kreatív Modell munkája.

A Sommer egy dinamikus album. Nincsen holt terhe, ami lelassítaná: a nagyobb részt ambient technós, kisebb részt dub technós kíséret gyakorlatilag végig szárnyal a felvételek éterében, miközben fényes és szebbnél szebb témák bontakoznak ki. A Benetau-ban percekig ugyanaz a négy másodperc ismétlődik, és ez akkor sem lenne baj, ha egész nap szólna. A Flow Induced Vibrations kicsit kitekint az Echospace felé: pörgő dub turbinák lendületes négynegyedeket terelnek maguk előtt, miközben a háttérben egyre több kísérleti eredetű hang bontakozik ki.

Deepchord – Jeanneau

Még akkor is felülmúlja magát tavalyi énjéhez képest Deepchord, amikor megpróbál alámerülni a mélységbe. A Cruising Towards Down, vagy az Alfama keményebb, basszusvezéreltebb számok, de önmagukban több ötletet vonultatnak fel, és magabiztosabban vezénylik le az idejüket, mint a Hash-Bar Loops összes része együtt. (Négyes.)

Az előbbiekből sajnos nem sok mondható el a kanadai Deadbeat legújabb nagylemezével kapcsolatban: a művész kezd azon ritka esetek egyikévé válni, amelyeknél jól látható, hogy a Berlinbe való költözés és végtelen irányból érkező ihletáradat inkább árt, semmint használ a zenének. Deadbeat immáron a nyolcadik albumát adta ki – stílusosan Eightnek nevezve –, és sajnos nem sok olyan mélyrepülést láttam az utóbbi időkben, mint nála. A tavalyi Drawn And Quartered még elment, ha éppen nem találtuk meg a diszkográfia első hat elemének egyikét sem, az Eightet azonban már nem menti meg semmi.

Miközben hallgattam az albumot, leginkább arra próbáltam rájönni, hogy Deadbeat vajon mire törekszik ezekkel a felvételekkel. De sajnos nem tudom. Az egy-két dubosabb, vagy technósabb klubzene (pl.: My Rotten Roots, Wolves And Angels) érezhetően Berlin hatása, és úgy tűnik, hogy ezeket nem lehet elrontani: ha viszonylag jól dolgozol a rég bevált képlet alapján, akkor a végeredmény elfogadható lesz.

A többi esetben ugyanakkor pont azt érzem, mint a tavalyi Deepchord-lemeznél. Deadbeat régi emlékeket próbál felidézni, jobbára megvalósított ötletek harmadosztályú újrahasznosításával. A Yard sodró lendülete és visszhangjai a Journeyman’s Annualról juttatják eszembe például a Refund Me-t, a Lazy Jane pedig egy Cobblestone Jazz / The Modern Deep Left Quartet b-oldal érzetét kelti (mondjuk ez nem annyira meglepő, Danuel Tate közreműködik az alakulatból). Ez még igazából megbocsátható lenne, ha jók lennének a számok, de legjobb szívvel is csak közepesek, miközben semmi fejlődés nincs a lemezen. Nem akarom leírni Deadbeatet, de zsinórban két közepes produkció után nem tudom, hogy várható-e még tőle bármi olyan, amiért régebben kultusz szerveződött köréje világszerte. (Kétharmad.)