Sebastian Kramert a detroiti techno kezdte el nagyobb adagú zenehallgatásra ösztönözni a kilencvenes években, a rákövetkező évtizedben pedig már nem csak hallgatta a legjobbakat, de saját maga is megpróbált bekerülni közéjük. Tíz évvel később ezt alighanem elérte: a Redshape nevű alteregójával fontos szereplője azon német techno színtérnek, ami nem az európai kemény, vagy éppen minimal hangzást csiszolgatja, hanem a tengerentúl régi alapköveit fényezi továbbra is. Az elmúlt hat évben két tucat ep-t és egy ígéretes nagylemezt (2009: The Dance Paradox) tett le az asztalra, ráadásul ez utóbbinak írta meg most a folytatását Square címmel, ami sokadik hallgatás után is döbbenetes élményt nyújt.

Az It’s In Rain az első szám, ahol már érezni, hogy nem hétköznapi anyaggal van dolgunk. Redshape nagyon ért a drámai fokozáshoz, a felvételben a cinek és az atmoszféra percről percre hangsúlyosabb, és a feszültség időről időre tapinthatóvá válik. A hangokban ugyanakkor mégis van valami kimértség, kevésből hoz össze sokat a szerző, aki futurisztikus ambientekkel és neoromantikus hangokkal kelt életre egy olyan világot, ami az évtizedekkel ezelőtti techno generációk utópiáját hivatott megtestesíteni. Ezt járja be Redshape a lemez többi részén: az Atlantic gyönyörű tengerparti tájkép, az Orange Clouds rövid pillantás az égre, a The Playground pedig egy élettel teli pillanatkép. Nem csak helyszínekről szól azonban a lemez, hanem emberekről is: a Spaceape-pel közösen felvett Until We Burnben hirtelen minden érzés átélhető közelségbe kerül, s válik ezáltal a szám a Square csúcspontjává.

Redshape – Until We Burn (Feat. Space Ape)

Redshape legújabb munkája maradéktalanul felel meg minden elvárásnak, és talán még megadja azt a pluszt is, amire a hallgató titokban minden új lemez előtt vágyik. Remek szintlépés a The Dance Paradox után; esetleg valahol félúton egy-két zenét ki lehetett volna venni, de ettől a végeredmény még nem romlik. (Négyötöd.)

A szintén német Sascha Borchardtnak még csak pár éve jelennek meg zenéi, amikért zömmel Chris Liebing CLR kiadója a felelős, ezek viszont egyre határozottabban mutatják be a művész hangzásvilágát. Borchardt jobbára Monoloc néven alkot, jegyzett már közös bakeliteket Speedy J-jel és Pfirterrel is, mindemellett pedig nemrég megírta az első nagylemezét (Drift), ami részben arra a maszkulin techno hangzásra épül, ami a Monoloc-zenék sajátja, részben viszont komoly elmozdulás is van más irányok felé. A kilenc új felvételből hármon is közreműködik Daniel Wilde, akinek a hangja az 1980-as évek Depeche Mode/szintipop/EBM tengelyen található énekesekéhez fogható, s ennek megfelelően Monoloc is visszavett a vadulásból a közös munkák során, és próbált dallamosabb, kísérő jellegű technót írni.

Ez egész jól össze is jött nekik, a szóban forgó felvételek (It’s Mine, When I Get Older, It’s A Shame) könnyed pihenőket biztosítanak az egyébként kissé zajos, erős és hangos szekciók közt. Monoloc ilyenkor csak asszisztál Wildének, akinek a hangja ha nem is különleges, de rendkívül jól illeszkedik a számok hangzásvilágába, így a két előadó nem oltja ki egymást. A többi részben Monoloc pedig rendesen kibontakozik: az About gyilkosan döngő ritmusai talán Percet idézhetik fel, a Things nyugtalansága pedig jól példázza a kortárs techno legjobb momentumait. Azt azért borítékolni lehet, hogy nem lesz meghatározó album a Driftből később, de indulásnak elég jó, és ügyesen ábrázolja a korszellemet. (Háromnegyed.)