Tobias Freund (jobbra) az eddigi zenei tevékenysége alapján Thomas Fehlmann és Moritz von Oswald kortársának tekinthető. A nyolcvanas évektől kezdődően számos alteregón kísérletezett elektronikus zenével, jobbára szintetizátorok és a techno keretei közt. Tagja volt a millenium előtti évtizedben híressé vált Sieg Über Die Sonne nevű triónak, jelenleg pedig Max Loderbauerrel csinálja az NSI-projektet (tavaly ki is adtak egy elég jó lemezt), és néha napján alkot valamit a Ricardo Villalobosszal és Uwe Schmidttel közösen létrehozott Odd Machine szupergrupban is. A tobias. munkaneve eddig különösebben nem volt ismert, igazából csak pár minimaltechnós bakelitet írt vele alá az utóbbi öt évben, úgyhogy nem lehetett nagyon tudni, hogy a Leaning Over Backwards című albummal mit is kapunk valójában, habár a közreműködők listája – pl.: Uwe Schmidt, Margaret Dygas és Aerea Negrot – ígéretes anyagot sejttetett.

A felvételek meglehetősen egyszerűek, gyakorlatilag csak beatekből plusz FX egységekből állnak, és állítólag több órányi jammelés során kapták meg a végső formájukat, nélkülözve mindennemű utómunkálatot. Nem kell a sajtóanyag bizonygatása ahhoz, hogy ezt belássuk: a számok elindulnak, és a klasszikus struktúrákat mellőzve érnek véget. Csak a monoton ütem jelzi, hogy valamerre tart az album, aminek egyébként konkrét úticélja nincs, és igazából minél többet hallgatom, annál inkább belátom, hogy ez jól is van így. Freund egyszerű hozzávalókból teremtett nagyságot: gyakorlatilag halálmonoton ütemek és fáradhatatlanul ismétlődő vokálok (Skippy) szimbiózisával demonstrálja a techno zene küldetését, illetve, hogy ez mennyire működőképes lehet (például a Party Town a lemez egyik kiugró pontja). Néha ehhez betársul egy ambient játék, illetve Schmidt kontribúciójának köszönhetően egy drexciyás electro is (The Key), az összképen azonban ezek nem sokat változtatnak. A Leaning Over Backwards puritán, hipnotikus techno ódivatú ábrázolásban. Olyan, mintha a harminc-negyven évvel ezelőtti nagy sci-fi klasszikusokat néznénk újra. (Négyes.)

tobias. – Girts (fanvideó)

Hasonló gondolkodással, de más kifejezőeszközökkel ugyancsak valamiféle retrós sci-fi albumot írt a New Jersey-ben élő Seth Haley aka Com Truise is, aki figyelemfelkeltő szintetizátorszólókkal és lassú electrós ütemekkel zenésített meg olyan jövőképeket, melyeket a nyolcvanas évek látásmódjával álmodtak meg. Rendkívül beszédesek a Galactic Melt számcímei, egyszerre romantikus és futurisztikus történetekhez adva nagy képzelőerőt, pl.: VHS Sex, Cathode Girls, Hyperlips, Futureworld stb.

S ez igazából elég is ahhoz, hogy élvezetes legyen az album, mindazonáltal nem kell meglepődni, ha az utolsó felvétel után valami kevés hiányérzetünk azért marad. Ugyanis hiába jó a számok többsége és hiába jó a sorrendbeli elrendezés, a katarzis, vagy a nagy végső lezárás mégis hiányzik a kiadvány végéről. A Terminal című alig kétperces felvezetés a nyüzsgő történésével amennyire szól valami óriási dolognak a kezdetéről, a záró Futureworld annyira nem nyújt semmilyen érdemi befejezést, bőven folytatódhatott volna a lemez még jó pár zenével utána. Már csak azért is, mert félénken kezdődik a Galactic Melt: a második felében találhatóak az igazán jó számok, mint például a szomorkás hangulatú Brokendate, vagy az éteri Glawlo. Debütalbumnak mindenesetre így sem rossz, de a témákat és a szerző hangzásvilágát megismerve érezhetően többet is ki lehetett volna hozni belőle. De legalább lesz mit várni következőre. (Háromnegyed.)

Com Truise