A londoni “Pesti Est” szerint egy kísérleti elektronika estre lehetett készülni július 1-re, vasárnapra, ahol a Matmos duója és egy japán forma (bizonyos Keigo Oyamada) csap majd a teslából kovácsolt zenegépek multi-dimenzionális protonhúrjai közé a Royal Music Hall nagytermében. Ami az experimentál vonatkozást illeti, arról le kellett, hogy mondjunk, de cserébe kaptunk egy olyan súlyos audio-vizuális performanszot, hogy leégett a hajunk.
A londoni Southbank egy amolyan kulturális központ, mint mondjuk Budapesten a Millenáris (aktuálisan mondva Jövő Háza), csak épp egy picit nagyobb, es némileg sűrűbben vannak benne érdekes programok. Érdekes módon a világnak ebben a szegletében nem ezek az egyébként végtelenül igényesen és profin felépített koncert- és performansz helyszínek osztogatják a legdrágábban a jegyeiket, es jelentik a legmagasabb presztízst fellépési lehetőseg tekinteteben, hanem pl. műveszeti sulisként rengeteg rendezvényre lehet ingyenesen igényelni beugrót, ha pedig az ember “amatőr” (de legalabbis kezdő) zenész, és tényleg igényes és jó zenét játszik, van hely, ahova ingyenesen lehet bookingolni színpadot. Egy másik (de sok tekintetben hasonló) helyszín a Barbican, ahol például az aula látja el ezt a szerepet, és ahol mikor legutobb teljesen ad-hoc módon voltam, épp egy kegyetlen jó jazz zenekar játszott, akinek amúgy senki nem tudta a nevét, de mivel jól nyomtak, persze hogy kaptak lehetőséget. Erről van szó. Ha jó vagy, ha elkötelezett vagy, ha rajta vagy, megkapod a lehetőséget, és megkapod a közönséget is. Ez London egyik nagy tanulsága. A másik meg az, hogy nem a brit íz a legfinomabb, hanem az a wok, amibe a világ összes ízét beleszórják – de ez már egy másik történet.
Tehát ott tartottam, hogy Southbank. Itt található a Royal Festival Hall, amit kábé a Művészetek Palotájához tudnék hasonlítani minőségben, felszereltségben és méretben, csak épp itt is érvényesül az a fajta nyitottság és tágabb látókör, amiről már fentebb is írtam. Ennek köszönhetően rendezhetnek például itt egy Matmos/Cornelius közös estet, ahol egymás után lép fel Björk legrégebbi kollaborátora a japánok egyik ifjú hősével, akitől komolyan várják, hogy még ebben az életében megreformálja az elektronika és gitárzene határán való kísérletezést. Az pedig mindkét fellépőre jellemző, hogy nagyjából bármiben benne vannak, bármit kipróbálnak, ami új, rendhagyó vagy érdekes, legyen az zene, kép, video, interaktív művészet vagy más egyéb.
Az estét alig csúszással a Matmos kezdte, ami alapjáraton MC Schmidt és Drew Daniel duóját jelenti (akik mellesleg egy meleg pár, de ez itt valahogy senkit nem érdekel, csak tök véletlen hallottam). Aznap este (mint ahogy sok más alkalommal) többedmagukkal vonultak a színpadra, kezdetben négyen, végül öten kezelték azt a lerakatnyi szintit, gépet, harangot, dobot, gitárt, csörgőt, bongot, xilofont, meg ezer mást, amit kiraktak. A zenészek közül a konferanszié szerepét is játszó Schmidt öltöny-ing-nyakkendő szerelésben tette tiszteletét, és hanghordozása, kimértsége tovább erősítette ezt a BBC rádióbemondó stílust, ami először furának tűnt, és így még meglepőbb volt, hogy annyira jó volt a humora, hogy az külön show elem volt a számok között. Például mikor elmesélte, hogyan kaptak felkérést az Aida elektronikus verziójának megírására, és hogy milyen érzést keltett bennük (“something must have gone wrong”), mikor az olasz kormánynak tartott előadás után az egyik jobboldali politikus elismerően nyilatkozott.
A zene az a fajta űrzene volt, amire a Jupiter elektromos viharaiban kinyílnak az űrvirágok, és bár erős a statikus zaj, azért áthallani az illatok hangjait. Hallottunk számokat a már megjelent lemezekről, de két szám erejéig bemutatták a fent említett Aida-átiratot is, ami után azonnal vetődtem a netre, de sajna sehol sem találni, ugyanis kiadást (még) nem ért meg. Az utolsó szeánsz egy Robert Ashley írás felolvasása volt soundtrackkel, ahol a zene és a szöveg is odacsapott az ember lelki világának, és szinte lehetetlennek tűnt, hogy már vége is ennek a koncertnek.
Itt egy rövid szünetet tartottak, átszerelték a színpadot Keigo Oyamada, avagy Cornelius kénye-kedve szerint, aki négyszemélyes zenekarával érkezett, így lettek The Cornelius Band, az aktuális produkció pedig a Cornelius Sensuous Synchronised Show. A név annyit takart, hogy a kivetítőn megjelenő vizuál és az élőben játszott zene olyan brutális pontossággal futott együtt, amit én élő zenekarnál még nem láttam, és nem, nem dobgépről van szó, hanem dobosról, gitárosról, basszósról és egy elektronikával felszerelt szintisről. A videoanyag először pontos volt ugyan, de minimál, ami később olyan szintű számítógépgrafikába torkollott, amivel gond nélkül lehetne egy hegynyi díjat besöpörni bármelyik kisfilmfesztiválon.
Végtelen alagutakon végigrohanó járművek, horizontálisan folyó csapvízből vertikálisan előtörő csobbanások, egy egész virtuális szobát körbetáncoló kockacukrok, es egyéb agyrobbantó CG-video kombók, mindehhez pedig ezredmásodperces pontosság. A zene néha ugyan kicsit experimentális-zajos volt, de jellemzően inkább egyfajta pszichedelikus rock volt, amolyan Colorstaros stílusban. A vizuális orgazmus után rohantunk a merch pulthoz, hátha van videót is tartalmazó DVD, de csak CD-k voltak, úgyhogy ez is egyszeri élmény maradt, ami menthetetlenül beleégett a retinánkba.
Képek:
