Az Ultrahang Fesztivál lényege, hogy egy halom olyan formáció/banda lép fel, akikről korábban még sosem hallottunk, és zömmel olyan dolgokat művelnek, amiket nehéz írásba foglalni, mert nem értünk az elektronika ehhez feltétlenül szükséges mélységeihez. Viszont épp ezért óriási fun ott lenni mindennap. A nyitányon láttuk a Skyllát, Mark Baint, a Groupshow-t, a Skull Defektset és a Complainert, vannak képeink és videóink, többek közt egy rövidebb beszélgetés is a Groupshow tagjaival!
Ugyan fél ötre volt kiírva az idei Ultrahang Fesztivál hivatalos kezdési időpontja, mi azonban már két órával korábban a Merlin nagytermében ültünk. Nagy volt még a fejetlenség, és éppen a Groupshow (Jan Jelinek, Hanno Leichtmann és Andrew Pekler) soundcheckje ment, ami alapján nem sok jót vártam tőlük az estétől – ami azért volt pláne aggályos, mert a lemezüket szeretem -, de végül aztán háromnegyed kilenckor kiderült, hogy a soundcheck azért soundcheck, hogy ne hallják az emberek, mert különben mindenki menekülne a helyszínről. Bár egy UH Festen ez annyira nem is biztos… na mindegy. Sikerült utána a tagokat elkapni egy rövidebb beszélgetésre; a videóból kihagytuk, azonban Jan Jelinek elárulta, hogy hosszú idő után feltámasztotta a click/microhouse körökben annak idején rendkívül népszerű Farben alteregóját, és nemsokára új bakelitet ad ki, illetve várhatóan jövőre egy újabb Groupshow-megjelenésre is számíthatunk.
Groupshow interjú (Képek és videók: Szentpéteri Roland)
Hét óra után nem sokkal érkeztünk ki újra a helyszínre, és pont elkaptuk a Skylla live actjének végét. A két bécsi művész, név szerint Silvia Fässler és Billy Roisz, 2001-ben talált egymásra, a hölgy japán zajkoncerteket szervezett abban a klubban, ahol az úr bármixer volt. Abban a pár percben, aminek fültanúi lehettünk, éppen különösebben nem irritáló zajokkal kísérleteztek, volt egy lemezjátszó is. Nem nagyon láthattuk, hogy mi történik (épp, hogy befértünk a Merlin kistermének végébe), de a zene egyre magasabb frekvenciára váltott, majd elért egy tartományt, amit már nem igazán lehetett emberi füllel érzékelni. Ezt követően a páros le is húzott minden hangot, és még azt se nagyon várta meg, hogy a szerény számú közönség megtapsolja őket. Bemelegítésnek mindenesetre jó volt.
Őket követte Mark Bain, ezúttal már a nagyteremben. Az idősebb művész az ülő közönségnek végig háttal állva kísérletezett viszonylag durva zajtömbökkel a hangmérnöki pultnál, a gerjesztett hangok nem nagyon változtak a közel félórás műsora alatt, habár néha annyira berezegtették a termet, hogy még a földre helyezett sörös- és borospoharak is úgymond táncra perdültek. A performance-t ennek ellenére végig hűvösnek és barátságtalannak éreztem, még csak izgalmas sem volt. Harminc perc tömény zaj, amiből számomra pont az elgondolás hiányzott legjobban.
UH Fest 2010, 1. nap videóösszefoglaló
Ezután érkezett a Groupshow, akik egy, a tánctér közepére kihelyezett asztalon lévő tucatnyi kütyüvel improvizáltak közel két órán át, illetve esetenként dobot és gitárt is használtak. Meglehetősen intenzív, kimerítő szettet produkáltak, aminek a legnagyobb erénye leginkább a következetesség volt. Jelinekék különféle idegen hangokkal, zajokkal kezdtek, idővel viszont egyre több ritmus és egyre komplexebb szerkezetek jelentek meg a zenéjükben, így a végére már kifejezetten ötletes, végiggondolt összeállításokat játszottak. Leichtmann dobolása lüktetővé tette a Groupshow-t, ami a tagok elmondása szerint trió, de én valamiért végig úgy éreztem, hogy Jelinek a vezető kreatív elme, az ő szerepvállalása valamivel nagyobb a társaiénál. Az élőben kiötletelt jazzes-zajos kísérleti tánczene jól működött, és igazából éppen akkor volt a legélvezetesebb, amikor befejezték. Nagyon tetszett viszont az elgondolás, hogy bárki odaállhatott melléjük, és nézhette, hogy mit csinálnak. Itt aztán tényleg nem bullshitelt senki.
The Skull Defekts
A svéd The Skull Defekts kvartettje teljes sötétben kezdett drone-os rockjával, ami az első három perc alapján eléggé hervasztó volt, ezt követően viszont parádés koncertet adtak. Hirtelen kigyulladtak elől a fények, minek eredményeként a mögéjük kihelyezett óriási fehér vásznon hatalmas árnyékok jelentek meg, olyan pszichedelikus hatást szállítva, amit ritkán érezhet az ember. Természetesen ehhez azért kellett a zene is, ami többnyire bitang gyors törzsi dobszólókkal feltuningolt metálkodás volt, plusz annyi elektronika, amennyi elengedhetetlen ahhoz, hogy egy ilyen zenével el lehessen jönni erre a fesztiválra. A dobok kölcsönözte ősi hangulat nagyon jót tett az estének, felváltotta a több órányi statikusságot, a zeneiségről nem is beszélve. Játszhattak volna többet is – akkora tapsot kaptak a végén, hogy a ráadást kihagyni óriási hiba volt.
Az eredetileg The Complainer & The Complainersként kiírt, de gyakorlatban már csak The Complainer néven futó lengyel avantpop zenekar zárta az első napot, és elmondták, hogy elegük van már Chopinből, viszont játszottak Bartókot, meg sok gyors, elborult témát, amiket ha kiegyenesítenénk és leegyszerűsítenénk, akkor még akár slágeresek is lehetnének. Két dobos (az egyikük énekelt), meg egy gitáros volt a felállás, negyedikként valaki írásvetítővel próbált sajátos vizuált teremteni, és voltak katonai lámpák is (?). Annyira nem fogott meg a produkció, érzésem szerint egy ilyen nap végére nem ezzel kellett volna előállni, mindazonáltal a szerény számú közönségnek (kb. 60-70 fő) legalább a fele kitartott mellettük, amikor eljöttünk.
The Complainer
Linkek: