A holland Martyn Great Lengths című albumával a tavalyi év egyik legérettebb dubstep megjelenését jegyezte. A január 23-i merlines dj szettje előtt erről és a napokban megjelent Fabric 50 mixéről beszélgettünk vele. E mellett szóba került még a drum and bass színtér, és hogy mi romlott el benne, valamint a Berghain hangzás. Pár szóban mesélt a készülőben lévő második lemezéről és egy soundtrackről is, amit mostanában fejezett be.
Szombat este van, a Merlin backstage-ében készülünk Martynra. Nem igazán pihentük ki az előző esti Clark-bulit: Pándi Balázs két széken elfeküdve dobol a levegőben a torzítva beszűrődő My Girlsre az Animal Collective-től, amit az éppen színpadon játszó lemezlovas bömböltet, e közben Isuék Fine Cut Bodiesszal MySpace-fényképszerűségeket lövöldözve bohóckodnak a tükör előtt. Martyn szól, hogy felmegy játszani, majd ezt követően két és fél órán át rakodja a zenéket, zömmel detroiti technót és klasszikus house-t, de elvétve becsúszik a szettbe egy-két dubstep is. Azonban inkább az előbbiekre fogunk jobban emlékezni, hiszen a buli tetőfokán, a lehető legjobb pillanatban felcsendül az Inner City-féle Good Life, de van Ron Trent is, az LFO örökzöldjéről nem is beszélve. 2562 után Martyn is megerősít abban, hogy a techno a legizgalmasabb stílus most: persze nem mintha nem tudnám, de a dubstep irányzat két ennyire nagyra tartott alakjától ily elismerően nyilatkozni egy időben és térben is távoli szcénáról valahol mégis csak furcsa. Persze azért egyikőjüktől sem annyira meglepő, pláne Martyntól nem. Ő szereti a távolságokat.
“Egyrészt az Európa és USA közti nagy távolság miatt adtam a Great Lengths címet az albumomnak, másrészt viszont van itt egy mondás – going through great lengths -, ami nagyjából azt jelenti, hogy sokat dolgozni valamin, vagy nagy erőfeszítéseket tenni valamiért” – meséli még a játéka előtt. “Nagyon zsúfolt éveim voltak a Great Lengths előtt. Amerikába költöztem, majd nem sokkal utána megházasodtam… Szóval kalandos dolgok vártak rám. (nevet) Megépítettem a saját stúdiómat, és volt négy-öt hónap, amikor nem léptem fel sehol. Úgy döntöttem, hogy ezt az időt valami nagyobb dologra fókuszálva kell eltöltenem, mondjuk egy album megírására. Kislemezt kiadni nem olyan nehéz, csak két-három felvétel kell hozzá – ezt simán meg lehet csinálni bulik közt. Egy albumhoz viszont komolyan le kell ülni, és több héten át hat-hét napot szentelni neki. A Great Lengths az én életemről szól, kisebb-nagyobb utalások vannak elrejtve rajta végig. Egyfajta visszatükröződés” – majd hozzáfűzi még, hogy: “Csak akkor írok zenét, ha éppen fel tudok dolgozni valami személyes élményt. Például utazást, barátokkal eltöltött időt, a családommal kapcsolatos dolgokat. Ha valami ilyesmi van a fejemben, akkor zenében ki tudom fejezni. Az érzések komponálásra ösztönöznek.”
Képek: Szentpéteri Roland
Martyn Eindhovenben nőtt fel, és dj-ként a drum and bass színtér egyik respektált helyi alakja lett. Red Zone névvel partisorozatot indított a városban, és tizenegy éven át vezette rezidensként (annak ellenére is, hogy idő közben Rotterdamba költözött). Mint kiderül, ennek hatására írta első munkáit. “1994-ben kezdtem el lemezeket pörgetni. Rengeteg helyen játszottam, ráadásul nagyon sokszor, és idővel kialakult egy olyan érzés bennem, hogy valamiféle űr van a szettjeimben. Nem találtam azokat a zenéket, amiket játszani szerettem volna. Úgy gondoltam, hogy talán meg kéne próbálnom megírni ezeket magamnak. Akkoriban a drum and bassnek két oldala volt igazán: egy muzikálisabb vonal a London Elektricity és barátaik jóvoltából, illetve egy sokkal keményebb irányzat, amit Ed Rush & Optical, a Bad Company és társaik képviseltek. Semmi sem volt a kettő közt, nekem pedig pont az kellett volna. Talán egyedül Marcus Intalex próbálta a két oldalt közelebb hozni egymáshoz, de neki sem volt pár ilyesfajta számnál többje.”
“Ezt követően sok zenét írtam, de idővel gondom támadt a sebességgel. Az ötleteimet egyszerűen már nem tudtam interpretálni, annyira gyors volt a stílus. Akkoriban hallottam először a Digital Mystikzet, Burialt és Kode9-t. Nekik jóval lassabb felvételeik voltak sokkal összetettebb melódiákkal, különféle, változatos ritmusokkal. Kísérletezőbbnek találtam ezt a tempót.” Az utolsó mondatban rejlik Martyn zeneiségének a kulcsa: kísérletezés. A Great Lengths ennek megfelelően nem egysíkú album. Rengeteg hatás fedezhető fel rajta a klasszikus dubsteptől kezdve a garage-osabb elemeken át egészen a klasszikus zongoráig, a berghainos technóig és, nos, Amerikáig. “Lenyűgöző Washingtonban élni. Az emberek teljesen mások ott, mint Európában. Itt sokan azt mondják, hogy Európa nagyon amerikai, rengeteg hatás jön a tengerentúlról. Szerintem teljesen más itt minden. Az amerikaiaknak sokkal több pozitív energiájuk van. Hozzá vannak szokva ahhoz, hogy keményen dolgozzanak, mert különben a csatornában kötnének ki. Ott nincsen semmiféle társadalmi-szociális rendszer, ami huzamosabb ideig segítené a munkanélkülieket, ezért muszáj dolgozniuk. Ez a fajta attitűd nagyon jó hatással van rám. Nem ülhetek unatkozva a stúdiómban: csinálnom kell, amihez értek.”
“Ez a probléma ma a drum and basszel. A korai, metalheadzes napokban sokkal több volt a keresgélés, a kutatás. Mostanra szinte teljesen homogén a stílus. Csak bizonyos beateket használhatsz, mert ha valami újjal próbálkozol, az emberek egyszerűen nem értenek meg. A drum and bass jelenleg egy stílus, régen sokkal több alágra oszlott. Túlságosan egyszerű lett a zene. Sok producer egyet is ért ezzel, de alig páran tesznek valamit ellene, a legtöbben inkább csak panaszkodnak. Ezért váltottam. Persze nem azt mondom, hogy a legnagyobbaknak kellene újra forradalmat csinálni. Ha például Doc Scott vagy, akkor ez lehetetlen is, mert rengeteg rajongód van, akik elvárnak tőled bizonyos dolgokat. Ilyen szintű ismertség mellett nagyon bátornak és őrültnek kell lenni ahhoz, hogy eldobj magadtól mindent, és kivonulj a reflektorfényből.”
Ennek ellenére Martyn a következő albumát mégsem tervezi annyira változatosnak, kísérletezőnek. Más irányból közelíti meg a dolgot. Sok részletet nem hajlandó felfedni róla, mert szerinte egyelőre még túl korai lenne. “Másfajta lesz, mint az első. Rengeteg dolgon gondolkodom. A Great Lengths egyfajta gyűjteménye volt különböző hangoknak és stílusoknak. Az új egy irányzatra fog épülni. Sötétebb lesz. Most már messzebb vagyok az úton, amin elindultam. Önmagában egy lemezt írni sem könnyű, de folytatni nehezebb: tovább kell gondolnod a történetet, ki kell dolgoznod a részleteket, és persze az egészet folytatni valahogy. Jó ilyen nagy dolgokon agyalni, elmélyülni bennük. Mindenképp lesz harmadik, negyedik és ötödik lemez is.” Elmondja még, hogy természetesen most is meghív majd pár énekest, és szeretne más művészeket, producereket is beavatni. Kiderül, hogy nemrég befejezte a munkálatait egy filmzenének is. “Egy holland filmkritikus írt a lemezemről, majd odaadta a cd-t egy rendezőnek, hogy hallgassa meg. Az illető ötvenöt éves, ezért inkább a klasszikus hangvételű, ambientes filmzenéket szereti. Az ilyen részek megtetszettek neki az albumról, és felkért, hogy én készítsem el a hanganyagot.”
“Egy filmzene megíráshoz teljesen másfajta gondolkodásmód szükségeltetik. Nem a saját élményeidre és a klubra gondolsz… állóképekben kell látnod mindent. Ráadásul a forgatás előtt meg kellett lennie az összes zenének, mert a jeleneteket ezeknek a ritmusára akarja forgatni. Jövő héten kezd Amszterdamban, én is vele leszek. Egyelőre egy tizenöt perces rövidfilmben gondolkodik. Feketefehér művészmozi őrült történettel; az a fajta, amit meg kell nézned párszor ahhoz, hogy értelmet nyerjen. A képsorok közt elhangzik majd a Bridge a Great Lengthsről, de rengeteg új számot is szereztem.”
Úgy tűnik, hogy ez egy másik fajta kihívás, ami mostanában rendkívüli módon leköti Martynt: másoknak zenét írni. Újabban az egyik kedvenc társa ebben Ben Klock, a berlini Berghain klub rezidense. “Tavaly volt egy album premierem Berlinben az Arenában, ez egy pici house klub. Rajtam kívül Kode9 és Scuba játszott még, illetve Ben Klock back-2-backezett Marcel Dettmannal. Akkor sokat beszélgettünk, és azóta tartjuk a kapcsolatot. Úgy gondolom, hogy átlátom és értem a zenei manifesztációját; hogyan készít zenét és mi inspirálja őt. És szerintem ez fordítva is igaz. Teljesen más a hangzása, a hangulata az ő zenéjének, de imádom. Rengetegszer hallgatom otthon, a kocsiban, mindenhol. Szerintem ő is így van a sajátjaimmal. Nagyon örültem az Is This Insanity? remixnek, amit a Fabric 50-re írt, mert számomra nagyon fontos, hogy a kiadóm reprezentáljon bizonyos hangzásokat. Viszont hiába szeretem nagyon a Berghain hangzást, képtelen lennék olyan zenéket szerezni. Ebben segít ő nekem.” Persze ez fordítva is igaz. Martyn a napokban fejezett be egy exkluzív felvételt, ami majd kizárólag Klock júniusban megjelenő Berghain 04 mixén lesz hallható.
“Két kedvenc klubom van Európában” – folytatja tovább Martyn. “A Fabric és a Berghain. Nagyon különböznek egymástól, mondhatni egymás gyökeres ellentétei. A Fabric a legjobb szuperklub a világon, oda jár le mindenki, és ott történnek a trendi dolgok. Ezzel szemben a Berghain egyáltalán nem ilyen. Nem szuperklub, nincsenek támogatói. Az egész nagyon földalatti, mint valami raktárépület. Ettől független ugyanolyan minőségi, mint a Fabric. Szeretem a Berghaint, mert ott az emberek önmaguk lehetnek, a szervezők pedig gondolkodnak azon, hogy mi rossz a klubkultúrában, és tesznek is ellene. Szerintem ez nagyon fontos. Például olyan apró dolgokat vezettek be, hogy nem fotózhatsz a klubban, mert az úgyis csak elveszi a partizás szépségét.” Ezután megkérdezem, hogy mit gondol a lemezlovasokról, fontos-e szerinte az a fajta imázs, amit Ricardo Villalobos, Richie Hawtin, vagy Luciano épített fel maga köré az utóbbi években. “Az olyan emberek, mint Richie Hawtin élvezik, ha egy magazin címlapján lehetnek, vagy filmezik őket. Ők e nélkül is jó dj-k lennének, de ez a személyiségük része, szükségük van rá. Inkább az a baj, hogy vannak dj-k, akiket ez nem érdekel, de mégis rá vannak kényszerítve” – és hozzáteszi még: “Engem viszont ez nem érdekel. Nem bánom a média figyelmét, de ettől még nem fogom másképp hordani a hajamat.”
“Az a fontos, hogy élvezd, amit a lemezjátszók mögött csinálsz, mert akkor a közönséged is élvezni fogja. Meg kell tudnod lepni mindenkit. Soha nem azt játszom, amit az emberek várnának tőlem. Ez a legfontosabb dolog. Rossz ötlet tőlem dubstepet kérni, mert akkor biztos nem fogok dubstepet játszani.” Pont ilyen a Fabric 50 mixe is: változatos, gyakran meglepő fordulatokat hozó, rendkívül szórakoztató és élvezetes összeállítás. “Játszottam már párszor a Fabricben, így állandó kapcsolatban voltam az egyes terem hangfelelősével (ott dolgozik plusz egy ember csak emiatt), illetve a klub programszervezőivel. Felkerültem arra a listára, amin a mixsorozat jövőbeli potenciális nevei vannak, de sokáig nem voltak benne biztosak, hogy Fabric vagy Fabriclive cd-t csináljak. Az utóbbi fedi le inkább a drum and basst, dubstepet és breakbeatet, míg a Fabric inkább négynegyed központú, technóval és house-zal. Ugyanakkor tudták, hogy tőlem a négynegyedek sem állnak távol, így felkértek, hogy csináljam meg az ötvenedik Fabricet. Jó pár hónapba telt összerakni. Az utolsó fél évből válogattam össze a kedvenc zenéimet, majd pár exkluzív finomságot. Összejött vagy negyvenöt zene. Ezután majdnem két hónap volt licenszelni őket. Végül huszonhat számmal dolgozhattam, azokból született meg a mix.”
Kultblog TV: Martyn interjú (Merlin, 2010. január 23.)
Lábjegyzet: a videóval van pillanatnyi probléma képarány tekintetében, de ezt rövidesen orvosoljuk.