Nehéz eldöntenem, hogy a nemrégiben Budapesten járt, kaliforniai OM Dürer Kertben megejtett koncertjével kapcsolatban a mindent elsöprő eufóriáról vagy a körülmények miatti csalódottságomról írjak. Az előbbit szeretném előtérbe helyezni, de nem tudom megkerülni az utóbbit sem. Beszámoló.
A történet azzal kezdődött, hogy csak néhány nappal a koncert előtt értesültem arról (az OM Facebook oldalán), hogy az alig tízéves fennállása alatt legendává avanzsált, stoner-doom gyökerekből táplálkozó zenekar fellép hazánkban. Leírhatatlan boldogságot okozott a hír, s perceken belül már nyomtattam is a jegyem és riadóztattam a barátokat. Nagyon régóta vártam már ezt a pillanatot. A Neurosist leszámítva talán minden kedvencem ellátogat vagy ellátogatott az utóbbi években hozzánk. Ezért nagy köszönet a magyar szervezőknek.
Az OM az akkor éppen szünetelő Sleep ritmusszekciójából alakult, azaz Al Cisneros basszer-énekesből és Chris Hakius dobosból. Azóta Hakius innen is kiszállt, akárcsak a Sleep-ből, s helyére Emil Amos érkezett. Mivel Cisneros a szív és az agy ebben a produkcióban, nem meglepő, hogy elsősorban az ő zenei sokszínűségét és hipnotikus-misztikus hangulatú, drone-os és stoner témák iránti elkötelezettségét tükrözi a zene. Az OM, ahogy azt a neve is sugallja, kifejezetten fogékony a spirituális dolgok iránt, melyeket ráadásul szintetizál (hiszen több irányzatból építi fel) és a témák tökéletesen megjelennek a formában is, ami leginkább a vallásos énekekhez hasonlítható. Zenéjük a formalizált vallások zenei hagyományait viszi tovább, úgy, hogy magukat a vallásokat mégis zárójelbe teszi, sokkal egyetemesebben nyúl az ember és az isten (vagy teremtő erők) párbeszédéhez.
Mostanság élőben, akárcsak a budapesti koncerten a duót Robert Aiki Aubrey Lowe (Lichens) multiinstumentalista és vokalista egészíti ki, aki már a zseniális 2012-es album, az Advaitic Songs, illetve az azt megelőző God is Good elkészítésében is csatlakozott Cisnerosékhoz. A koncert létrejöttének ténye megalapozta az eufóriát, amire aztán rá is erősített a hivatalos beharangozó, ami órákig tartó hipnotikus révületet emlegetett a múltból. Nos, ez az, amiből nem lett semmi.
Áttérve tehát az álmok és remények világából a konkrét megvalósulásra, nem tudok elmenni szó nélkül a csalódottság mellett, amit akkor éreztem, amikor beléptem a Dürer kistermébe. Rendkívül sanyarú körülmények közé kényszerítették a szervezők mind a zenekar tagjait, mind a közönséget. Eleinte persze győzött az eufória, és a zsúfolt, levegőtlen teremben középtájra ékelődve gyakorlatilag az első pillanattól kezdve ráültem a csodálatos, révületbe rántó zene hullámaira, és megbűvölt kígyóként hagytam, hogy vezessen, ringasson és mélyen megérintsen az albumokról ismert varázslat.
Magával a programmal tényleg nem volt semmi gond, az ismét visszafogottan kommunikáló, rendkívül introvertált ember benyomását keltő Cisneros és társai remekül odatették magukat, amennyire ez lehetséges volt. A technikára ugyanez már nem mondható el. Nem szoktam ilyesmin fennakadni, de néha a hangosítás tökéletlensége lehetetlenné tette a műélvezetet, és az imént említett hullámokról nem a homokos partra sodort, hanem konkrétan a parti sziklákhoz vágott úgy, hogy rögtön kibódultam a kvázi-hipnózisból. Ettől függetlenül megrendítő és felemelő perceket éltem át izzadó, légszomjjal küzdő társaimmal együtt. Sajnos a koncert korai berekesztése a befejezetlenség hatását keltette, mintha a zenészeknek elege lett volna a körülmények korlátaiból.
A programban elsősorban az utolsó három albumra koncentráltak, nem kapott különösebb hangsúlyt a nálam az év lemeze címért erős versenyben lévő, a turné apropójául szolgáló Advaitic Songs, csak két dal erejéig idézték meg az arab/közel-keleti zenei hatásokat magán viselő művet. A nyitányban elhangzott a Sinai és később a The State of Non-Return is. Cisneros szokásos formáját hozta révült énekével és lecsupaszított, repetitív basszustémáival, Amos pedig színesebben dobolt Hakiusnál. Lowe rendkívül érdekes látványelem, azon túl, hogy zeneileg is hozzá tud tenni a produkcióhoz, hipnotikus átélése, ahogyan példának okért a csörgődobokat rázza, egészen új dimenziókat ad az OM színpadi megjelenéséhez. (Hozzá kell tennem, hogy számomra sokkal erősebb volt a kétszemélyes felállás, a szikárabb, Hakius-féle dobjátékkal.) A zárlatba a remek Pilgrimage lemez monumentális darabja, a Bhima’s Theme került, mely sodrásával és erejével úgy lényegített át, hogy még fájdalmasabb volt a zenekar menekülésszerű távozása a színpadról.
Ha lesz még legközelebb, őszintén kívánom, hogy jobb technikával és helyszínnel kerüljenek színpadra. Ha ők is és a hallgatóság is megkapná a kötelező minimumot, nem érezhetnénk úgy, hogy félig kiivott poharat rúgtak volna ki a kezünkből, ráadásul egy olyan poharat, amibe a világ egyik legjobb borát töltöttük. Az újrázásig pedig marad az íz emléke, amit példának okáért az Advaitic Songs hallgatásával lehet feleleveníteni.