Szerintem a skandinávoknál valamit kevernek a vízbe, amitől időnként törvényszerűen jön onnan valami, amitől teljesen készen van az ember. Zenéről beszélek, elektronikusról konkrétan. Ott van például a svédeknek a tavaly előtt hatalmasat robbantó The Knife, most meg a norvégok kontráznak. Az Ugress új lemeze annyira súlyos, hogy tanítani kellene: csilingelő electro, mély trip-hop, ugrálós partyslágerek és mindez egyszerre.
Attól mindig hülyét kapok, mikor úgy kerül valami a kezembe, hogy szinte már debütnek hiszem (ha nem sikítana kilométerekről, hogy no fuckin’ way, e mögött tuti, hogy van múlt), aztán utánaolvasok, és rájövök, hogy legalább két nagylemez már a diszkográfiába van készítve. Az Ugress (avagy Gisle Martens Meyer agyának és The Igor dobolásának közös produktuma) esetében éppen kettőről beszélünk, nem számítva a filmzene anyagokat. Először 2002-ben adták ki a Resound című albumot, majd két évvel később jött a Cinematronics, a sort pedig egy hibátlan 2008. januári kiadvánnyal fejelték most meg.
Az Unicorn az a fajta lemez, ami annyira eklektikus, hogy szinte lehetetlen nem úgy beszámolni róla, hogy az ember végigveszi számonként. Olyan, mint egy vonat, aminek minden kocsijába más nemzetiségű, bőrszínű és vallású arcokat ültetsz, aztán ez a vonat elmegy melletted 168 kilóméter per órával. Ennél mondjuk azért annyival egységesebb, hogy egyben is nagyon jól fogyasztható és élvezhető, de tök egyértelmű, hogy ezek szinte kivétel nélkül lehetnének single kiadványok, és mindre kéne egy remix vinylt alapozni, hogy aztán felrobbantsa a partykat. Egyébként az egyetlen negatívum, hogy az előző mondat valójában úgy hangzik, hogy “kell” van benne, mert több mint a számok fele el sem éri a háromperces játékidőt, ami hatalmas kár.
Ugress élő koncertrészletek
A 11 számos album egy olyan trackkel kezdődik, ami akár a magyar Kontroll filmzenéje is lehetne: az alap és az énekes csaj is a Neóra emlékeztet, de még a hangulat is passzol. (Egyébként több filmzenei munkával a sufniban egyáltalán nem csoda, hogy a vizualitás többször is visszaköszön az anyagban.) Aztán jön a Lost In Time, ami már sokkal teret betöltőbb vokállal szól, egyszerre húzós electro és feszített clash, mondhatnánk, tanultak a svéd tesóktól, és behallatszik a Knife. Az Evil Jeans-szel megint fordulunk, döngölő basszus szinti, 
alatta mégegy mély, vocoderrel szétküldött hang, ez már feldolgozás nélkül is partysláger, csak egy extended verzió kell belőle.
Az ez után következő Fail To Grow megint tök új színt mutat, és ez hozza be a következő alapelemet a katyvaszba, ami egy csilingelő tündeelektronikával és vonósokkal megfejelt trip-hop tempó. Itt megint a fjordok felé visznek az asszociációink, és feldereng a Röyksopp képe. Ez után marad az előző kép, csak letisztulva: a Kommisär Kontemporär lehámozza a kedveskedő feltétet, marad a bólogatásra parancsoló hip-hop ütem, és ez már Waldecket (szigorúan az első lemezt!) idézi.
Az Ultimate Fix megint hatalmas partyzene, de ez már a megfelelő remixben a diszkókban is megőrjíthetne akárkit. Kilencvenes évek feeling, dögös alapokkal, dögös magassarkúval. Ezt a retrót viszi tovább a Harakiri Martini a San Francisco utcáinak képeit vetítő funky gitárral, beleoltott orgonával és fuvolával. Az ez utáni He Is My Listener kicsit dubosra veszi a figurát, és érdemes figyelni, hogy mennyire szorosan halad együtt a szöveg és a zene. A vasárnapi imádságok említésekor finoman megszólaló harang, ami aztán a megnyújtott hang felétől visszafelé játszva elszívódik az elektronikában – gyönyörű, példás.
Ugress – Reason to Believe (live)
Közeledve a lemez végéhez, jön a Zombie Eagles, amiben érzed a rockzenét, de ez csak feszültség marad végig, egyszer sem tör ki, csak húzza az elektronika agyát. Tipikusan olyan track, amit Freq Nasty agyonjátszana rádiós szettekben. Utolsó előtti szám, a Blue Magnetic Monkey megint ad egy löketet a retrónak, ami amúgy részemről fika lenne, de ennek az Ugressnek, érzem, hogy én már bármit megbocsátok, és üt, még ez is, pedig csak boogie, semmi több. A legeslegvégén pedig kivégeznek, ebbe a számba belehaltam. Regression 22 a címe, és tökéletesen biztos lehetsz benne, hogy a következő podcastban, amit csinálok, hallani fogod. Éteri, gyönyörű, szétzúz, megsemmisülsz tőle, elveszel, az atomjaidra szakadsz. Én legalábbis ezt tettem.
Ez az album megy arra a “ne felejtsd el” listára, amit majd év végén előveszek, hogy 2008 legjobb lemezeit vegyem számba. És aláhúzom.
Linkek: