A klasszikus zenét, hangszereit és eszközeit különböző minőséggel és sikerrel alkalmazzák modern zenei irányzatok. A metálon belül sem egyedi a klasszikus hangszerelés, elég csak az “opera-metálra” (Therion, félve mondom: Nightwish) vagy példának okáért a sokkal kísérletezősebb, sötétebb Elendre gondolni.

A sikeres debütálás után sorban jelentek meg a lemezek, és koncerteken is bőven találkozhattunk a vonósnégyessel, mely közben trióra fogyatkozott, de egy dobossal bővült. Élőben hihetetlen lendületes, élvezetes produkciókat állítottak a finnek színpadra. Legendásan bírtak, bírnak zúzni a csellók mellett is. Kifejezetten népszerűvé váltak, és ennek megfelelően az új, Worlds Collide című lemez is a Universal csoportóriás szárnyai alatt került a boltokba. Ma már nem kétséges, hogy nem csupán kiváló interpretációkat hallgathatunk tőlük, önállóan is remek zenéket tudnak írni. Erre aktuális példa a 2007-ben megjelent lemez.

Apocalyptica – I’m Not Jesus

Először néhány szó a külalakról. A borító először nem tetszett, mert a színek és a grafika a HIM-re emlékeztett, talán nem véletlenül, de jobban megfigyelve a rózsaszín háttér előtt felállított szárnyas-koponyás csellót, egyre inkább megtetszett. Kiválóan leképezi a tartalmat, ami mögött már több, mint tíz év munkássága áll. Érződik, hogy nagyon igyekeznek megtartani a zene igényességét a népszerűség fenntartása mellett.

A Worlds Collide egyébként folytatja a hagyományt, miszerint a többségben maradó instrumentális művek mellett vendégénekesek is szerepelnek néhány dalban. Ez alkalommal Christina Scabbiát (Lacuna Coil), Corey Taylort (Slipknot), Till Lindemannt (Rammstein) és Adam Gontiert (3 Days Grace) kérték fel együttműködésre. Egyik előadónak sem kellet eltávolodnia az anyabandában megszokott stílustól, hihető, hogy kifejezetten nekik írták a rájuk osztott dalokat, ugyanakkor (majd’) mindegyiken érződik az Apocalyptica egyedisége. Számomra kivétel az I’m Not Jesus, amely szerintem túlságosan tucatrock klisére sikeredett. Ez persze még messze nem rontja el az összhatást, különösen, hogy remek videót forgattak hozzá.

Christina Scabbia hozza a tőle megszokott édes-bús, dögös balladát az SOS (Anything But Love) című számban. Till Lindemann a Heldenben szaval reszelős hangján német nyelven, eltéveszthetetlenül, Adam Gontier pedig az I Don’t Care-ben énekel nagyon szépet tökéletes egységben a négyhúrosok lüktetésével.

Az igényes hangszerelésű lemez fülbemászó melódiáinak túlsúlyát néha zakatoló-zaklatott tempójú, vagy kifejezetten reszelős-riffelős csellószólamok oldják, megerősítve a dobos korrekt munkájával. Itt külön kiemelném a szintén vendégmuzsikus, az elképesztően zseniális Dave Lombardo (Slayer) dobisten játékát az egyébként is gyönyörű-zúzós Last Hope című darabban. Alapvetően egy nagy tömegek ízlését is kielégíteni képes anyag született, ami a vájtfülű hallgatókat is maga mögé tudja állítani, és mint ilyen, igazán szimpatikus vállalkozás.

Apocalyptica – One (live)

Aki a produkciót élőben szerette volna látni, hallani, annak nem kellett sokáig várnia, mert november 7-én, szerdán a Petőfi Csarnokban léptek fel a Sturm und Drang társaságában, a Worlds Collide album promóciós turnéjával. Az Apocalyptica visszatérő vendég Magyarországon, az elmúlt években többször is útba ejtették hazánkat, ahol nem kevés (és egyre több) rajongót tudhatnak magukénak. Bár ezúttal a Petőfi Csarnok adott otthont a rendezvénynek, én személy szerint bíztatnám a klasszikus zene rajongóit is, hogy bármikor nyugodtan tegyenek kísérletet a kvartettel.

Linkek:

• Apocalyptica hivatalos
• Apocalyptica @ MySpace (hallgatnivaló!)
• Apocalyptica @ Wikipedia