Kissé megkésve, de szállítjuk Wisppel készített interjúnkat, amit a harmadik Welcome To The Jungle buli előtt készítettünk vele. Rengeteg témát felöleltünk: recesszió, mitológiák, videójátékok és braindance, de még az amerikai kísérleti színtér haldoklása is szóba került.
Március 19-e van, 20 óra. A későbbi őrülethez képest meglepő nyugalom honol az A38 éttermében. Az asztalnál ülnek Pándi Balázsék, Otto von Schirach, Notorious Nasty és Wisp; őrült történetek cserélnek gazdát, miközben mindenki szép komótosan belapátolja a vacsoráját. Elvileg Cadiknak már játszania kéne lent, de egyelőre sehol sincs, tekintve azonban, hogy még vendégek sincsenek, nem stresszel rá senki e hiányosságra. Meg különben is, jó a társaság, Schirachék az első találkozás ellenére is nagyon jól kijönnek Wisppel, akin persze látszódik, hogy feleannyira sem zakkant, mint a floridai breakcore fenegyerek, de amint mindenki eltűnik, és kettesben maradok vele egy szűk háromnegyed órát, egyből kiderül, hogy tudna mesélni dolgokat ő is.
“Hajléktalanokkal foglalkozom egy menhelyen. Regisztrálom őket, figyelek rájuk, kiszűröm és elzavarom a drogosokat, meg a visszaeső piásokat. Érdekes munka, nem rossz. Már csinálom egy pár éve” – meséli, amiből kiderül, hogy nem a zenélésből él. Azt mondja, hogy nem is szeretne abból élni, mert ahhoz túlságosan szereti, de amúgy, ha akarna sem tudna. “Ezeknek a zenéknek már rég leáldozott Amerikában. Nem nagyon érdekli az embereket, a rock és a hiphop meghatározó, természetesen.” Hozzáteszi még, hogy kevés fellépést vállal a hazájában, mert ezeken többnyire ötven ember sem jelenik meg, vagyis lehetetlen legalább nullára kihozni egy ilyen estét. “A színtér hatalmas szopás. Túl nagy az ország, és túl kevesen, nagyon elszórva élnek azok az emberek, akik szeretik ezeket a zenéket. Meg lehet, hogy hülyén hangzik, de például Európában az emberek szeretnek táncolni, míg mifelénk egyáltalán nem. Csak bámulnak ki a fejükből, és még csak egymással sem beszélgetnek. Mindenki idegen és frusztrált, nehezen tudják elengedni, jól érezni magukat. Egyszer csináltunk egy turnét Venetian Snaresszel, egyedül azok voltak igazán jó bulik otthon.”
Képek: Szentpéteri Roland
Wisp polgári neve Reid Dunn, és a kanadai határnál található Niagara Falls az otthona. Nem igazán szereti a várost, de egyelőre nem tud elszakadni. “Hazatérni mindig… fura módon… nem jó. De megnyugtató. Van valami biztonságos abban, hogy látod, soha semmi nem változik. Itt van például ez az úgynevezett válság. Az emberek aggódnak miatta, de ha a Nagy-tavak környékén élsz, akkor tulajdonképpen már az 1970-es évek óta egy kurva nagy recesszióban vagy. Mondjuk Niagara Falls azért nincs olyan rossz helyzetben, mint Detroit, de ugyanazokkal a problémákkal szembesülhetsz itt is. Nagyon sok a drogos a hajléktalanok közt, rettentően alacsony a foglalkoztatottság, és rengeteg elhagyott ipari terület van, ami szó szerint csak rohad. Sokszor úgy érzem, hogy ez már megelőlegzi, mi fog történni velünk, emberekkel.”
Dunn relatíve fiatal srácnak tűnik (nem kérdeztem meg a korát, de a harmincas éveinek legelejénél nem járhat tovább), ezért érthető, hogy már az elektronikus zene inspirálta őt tinédzserként. “Imádtam a Tangerine Dreamet, a krautrockot és a Skinny Puppyt. Soha nem akartam ilyet írni, de tizenhárom évesen olyan volt, amit sosem hallottam korábban. Lehetett bolondulni érte. Aztán persze jött Aphex Twin. Tudod, már vagy tíz éve zenélek, de sosem akartam kiadóhoz kerülni. Azért írtam a zenéket, mert szeretem csinálni. De volt egy nyár, amikor mondta az egyik haverom, hogy hallotta Aphex Twint az egyik zenémet játszani a szettjében. Ezután megkerestem a Rephlexen keresztül. Jó volt hasonló gondolkodású emberekkel megismerkedni.” Mikor azonban megkérdezem, hogy hogyan élte meg ezt a találkozást, egyáltalán nem azt mondja, hogy egy álma vált volna valóra: “elkerülhetetlen volt.”
Ha meghallgatjuk Wisp zenéit, egyből beláthatjuk, hogy rengeteg dolog inspirálta, de mégis: a fantasy és mítológiák iránti szeretete kiemelkedik mind közül. “Ha Amerikában nősz fel, hamar megtanulod a történelmedet, a családod gyökereit. Gyerekként ez nagyon érdekelt, kutattam a felmenőimet. E történelem tanulmányozása során kezdett el érdekelni a mítológia, a fantasy és a sci-fi. Érdekes volt ezeket beleépíteni a zenémbe.” A legnagyobb hatásokat a klasszikusoknak tulajdonítja be: “imádom Tolkient, a norvég mítológiát és a német folklórt. Bejön Jorge Luis Borges a mágikus realizmusa miatt – ugyanez az ötlet van a zenéimben is. Egy valós ember alkot a való világban, ami aztán képzeletbeli dimenziókba vezeti a hallgatót.” Ennek ellenére Wisp mégsem akar ehhez a színtérhez tartozni, ezért is örül annak, hogy a kísérleti zenékkel foglalkozó Rephlex befogadta. “Sok doom metal és drone szerző veszi túl komolyan ezt. Egyértelmű neveket választanak maguknak, és nagyon giccses darabokat írnak. Egyből lejön, hogy D’n’D-n nőttek fel, és nincs semmi igazi tudás mögöttük. Úgy értem, ki akar negyven évesen is sárkányokról énekelni?”
Sárkányokról beszélve, a művésznek van még egy nagy szerelme az életben: videójátékok. Gyerekként megőrült értük, de még ma is casual gamernek tartja magát, minden hónapban vesz valamit, amit nyüstölhet. “Régebben sokat játszottam az Ultima-sorozattal, és a Mystekkel. A legnagyobb kedvencem a Baldur’s Gate. Imádom a Bioware-t, egyszerűen nem csináltak még rossz játékot. Az MMO-k viszont soha nem jöttek be. Az egyjátékos módnál nincs jobb! Sokat játszottam a Divine Divinityvel is, de nem volt nagy rajongótábora nálunk. Jó lenne több független játékot látni, elegem van az EA-ből és a többi nagy kiadóból.” Hozzáteszi még, hogy az utóbbi időkben sokat tolja a Mass Effectet és a Fallout 3-at, mikor azonban megkérdezem, hogy ismeri-e az aranykorból a Summonert és az Arcanumot, nemet mond, de kéri, hogy meséljek róluk, amivel annyira felkeltem az érdeklődését, hogy a beszélgetésünk végén beírja a két címet a telefonjába. “Ezeknek utána kell néznem!”
Visszatérve komolyabb dolgokhoz: Wisp első rephlexes lemeze The Shimmering Hour címmel tavaly jelent meg, és nagy sikert aratott. “A Shimmering Hour nagyon gyorsan jött össze. Nem kapkodtam vele, de minden nagyon hamar történt. Bekerültem a Rephlexhez, és azonnal kértek egy lemezt. Most meg már dolgozom a következőn. Élő-barátabb lesz, az utazásaimat dolgozza fel, erős Detroit techno ihletéssel. Nem akarok még egy Shimmering Hourt írni. Meg akarom találni a realizmus és a fantasztikum közti vékony határvonalat. Ott kezdődik az igazi braindance!” Mikor a munkamódszeréről érdeklődöm, azt a választ kapom, hogy szeret tervezni. “Általában elkezdek gondolkodni dolgokon, mintha egy regényt írnék. Felépítem a fejezeteket. Nem mindig tudom, hogy mi fog történni, de van elképzelésem arról, hogy mit akarok elérni. Soha nem írok többet annál, mint amennyit eltervezek.”
Zárásnak pedig az elkerülhetetlen téma maradt: a kísérleti zene stagnálása. Ő ugyan nem tartja magát kompetens személynek ebben, de szívesen kifejti a véleményét részletesen. “Szerintem valamennyire logikus, hogy miért nem fejlődik a szcéna. Amit az emberek nem értenek, vagy nem akarnak belátni, hogy a közösség nagyon kicsi. Az ötleteket így sokkal hamarabb újrahasznosítják, és hamarabb is jut el mindenhova, mint mondjuk a rockban. Emiatt hamarabb is kifullad minden. Óriási probléma az is, hogy olyan mértékben hozzájuthatsz mindenhez azonnal, hogy már szinte lehetetlen kielégíteni magadat, ha érted, mire gondolok. Emlékszem, amikor fiatal voltam, minden ilyen zenének revelációs ereje volt, és mivel nem lehetett mindent beszerezni egyszerre, volt hogy hónapokig ugyanazt a lemezt hallgattam, ami után még nagyobb erővel hatott rám egy újabb. Ma túlzott mértékű, tömegfogyasztási szintet értünk el még a kísérleti színtéren is. Alaptalanul szigorú, kritikus a közösség, azonnal új ötleteket akar hallani megállás nélkül. Lazítaniuk kéne, nem csak ilyen zenét hallgatni. Az élet nem csak egy dologról szól!” S hozzáfűzi még: “ezért jó a Rephlexnél lenni: sok új szerző van, akik ugyan lehet, hogy nem fogják megváltani a világot, de szívből, lelkesedésből csinálják ezt az egészet, és ennél több szerintem nem kell. Ez hiányzik sokszor az elektronikus zenéből.”
Felvételek a buliról:
Linkek: