Ha valaki 2003 év végén azt mondja, hogy 2010 húsvétján fog kijönni az új Akkezdet Phiai lemez, minden bizonnyal arcba röhögik – ha pedig ugyanez az ember 2008-ban mondja ugyanezt, senki sem hiszi már el neki. Április 4-én este mégis a Toldi Moziba menekülünk a sonka-torma túladagolás rémképe elől, egy olyan klippremierrel megspékelt, “nem fellépős – de zenélős” albumbemutató partyra, amiről ötletünk sincs, hogyan fog pontosan kinézni. Az elején tapasztalható lézengés után egyre tempósabban kezdenek gyűlni az emberek az előtérbe, minden bizonnyal meglesz az a 600+ tömeg, amivel a Facebook event visszajelzések szerint számolni lehet. A hivatalos dohánytilalom ellenére a terem némelyik sarkában a kabátokat is fel lehet akasztani a füstre, látszólag nincs is az az isten, ami ezen ma este változtatna. Újonc és Said izgatottan sürög-forog, hosszabb-rövidebb időszakokra eltűnnek, majd visszatérnek. Idővel egy hatalmas kartondoboz is megérkezik velük, amit a körülöttük állók úgy bámulnak, mintha az örök élet titka lenne benne. Nem kamu, tényleg ott van a Kottazűr, a bemutatandó Apple termékek titkosítási szintjét elérő hanganyag, amire… hadd ne keressek még egy szinonimát a nagy várakozásra.

“Hegyi Dávid barátunk, a Realistic Crew zongoristája lökte be ezt a szóviccet egy próbán, miközben a francia Côte d’Azur-ről beszélgettünk. Mosolyogtunk rajta egy jót, aztán majdhogynem elhaladtunk mellette. Csak hónapokkal később ugrott be, hogy mennyire össze tudná foglalni ez a cím azt a koncepciót, amit az elején megálmodtunk” – kezdi a Toldi mozitermében tartott mini-sajtótájékoztatót Újonc. “Ahogy a cédéken láthatjátok, az elsőn egy olló található, a másodikon pedig egy fésű. Ez azt takarja, hogy az elsőre olyan összevagdosott samplerhiphopokat raktunk, amik az előző albumunk jegyében készültek. A második korongra pedig amolyan kifésültebb, sokszor élőzenés anyagok kerültek. Itt található a közreműködők nagy része is, több, számunkra kísérletezőnek számító témával.”

“Időközben elkezdtük a Slam Poetryt, illetve megannyi változás és külső nyomás ért minket. Nem tudtuk másképp felfogni az új lemezt, mintsem egyszerre továbblépni azon az úton, amin anno elindultunk, és tovább szövegeltetni azokat a srácokat, akik mind a mai napig mi vagyunk azokból az évekből. Az utcázások, a bandázások és a mindazt körülvevő milliő ugyan mára már nem jellemző ránk itt a harmincas éveink kapujában, de sokat táplálkozunk azokból a tapasztalatokból azóta is. A második lemez pedig, ahogy Peti is mondta, jóval inkább a jövőbe néz, rengeteg híres és tehetséges zenésszel volt szerencsénk együtt dolgozni rajta” – veszi át a szót Said, amint visszaterelődik a figyelme a nyüzsgésre való ki-kinézegetésből.

Fotók: Bánhegyi István

Fogadásokat lehetett volna kötni arra, mikor érkezik az első “Na és mások lettek a szövegek?” jellegű kérdés, a tétet pedig az időrendileg első, legmagasabb oddsú verzió vitte volna: amint először levegőt vesznek a srácok. A kötelező körként is felfogható “Majd ti eldöntitek!” után megosztanak velünk egy vicces régi jelenséget. “Azt úgy zárójelben megjegyeznénk, hogy az előző album után sokan hitték azt rólunk, hogy mi nagyon mély utcagyerekek és bűnözők vagyunk, sőt volt, aki azt is, hogy nagydarabok” – mindez Said szájából érkezik, együttérzős-megkedvelős mosolyokat kicsalva a hallgatóságból. “Sokan összekeverték azt, hogy amíg Amerikában vagy Nyugat-Európában olyan sokan csinálják ezt, annyival nagyobb a piac és lényegesen több is benne a pénz, hogy menőnek kell magad ábrázolni, addig Magyarországon ez teljesen másképp működik. Mi csak reflektáltunk a környezetünkre, sokszor tán hebehurgya módon is. Érettebbnek azért biztosan érettebbek lettünk, mások a témák is, vagy éppen ugyanazokról rímelünk, csak más szemszögből. Úgy általában versesebbé is váltak a szövegeink. Ez mindenképpen a Slam pozitív hatása.”

“Eleinte több széttört, absztrakt ütemet akartunk a lemezre, aztán ahogy haladtunk a munkálatokban, úgy változott meg az erről alkotott képünk” – kapjuk el az ad-hoc szóvivő szerepét láthatóan magára vállaló Saidot már a vetítőteremből kiérve, két autogrammvadász hullám között egy sör erejéig. A bő fél órával azelőtti feszültsége örömittas állapotba csapott át, érezhetően sínen vannak a dolgok. Mi privátban leginkább a zenékről faggatjuk, ha már a sajtáj a várakozásoknak megfelelően a szövegeikről szólt főként.  “Úgy akartuk a Petivel, hogy a zenék fele clap beat legyen, megspékelve egy-egy nagyon experimentális témával. Ebből végül is az lett, hogy jött a Cadik, és csinált rá egyetlen egy újszerű darabot. Mindenki számára ’93 és ’97 között volt a hip-hop aranykora. Viszont két-három évvel ezelőtt úgy gondoltuk: gáz lenne ilyen múltba nyúló albumot készíteni. Aztán végül mégis az lett, főleg az első fele. Most 2010-ben mégsem gáz” – mosolyodik el, miközben figyelmeztet, hogy sörben fürdik a telefonom. Valóban.

“Van bennem egy olyan, hülye szóval élve küldetéstudat, hogy közelebb hozzam egymáshoz a magyar költészetet és a magyar hip-hopot. A rappes srácoknak felnyitni a szemét a költészet és irodalom irányába, a költőknél pedig legitimálni a rapet művészi értékű önkifejezési formaként. Na jó, azért az életemet mondjuk nem raknám erre fel. De az biztos, hogy egy darabig megéri érte küzdeni.”

Olvasd el a Kottazűr kritikáját a Kultblogon!