Horatio Caine és kis helyszínelő csapata állandóan Miami sötét, bár ott is glamorous oldalán nyomoz, és kalandjaik nem csak sikeresek rendszerint, de az ízlésesen és precízen válogatott háttérzenékkel is arat a sorozat. Most viszont nem ezekkel az anyagokkal foglalkozunk, hanem három olyan lemezzel, ami szintén lehetne CSI:Miami filmzene, ha Caine-ék nyomozás közben gyakrabban ugranának le a tengerpartra egy kis chillre. Koktélzene, disco-revival és válogatott hangminták. The Million Dollar Orchestra, Aaron Jerome és Mr. Thing – tovább!
A Million Dollar Orchestra nagyon nagy hiánypótló zene számomra, ugyanis nincs túl sok olyan anyagom, amire rá merném mondani, hogy az hűen reprezentálja az USA egy-egy zenei korszakát. Nos, a Better Days mozaik-borítója tökéletes összehangban áll a zenével: talán különbözőek a városok, különbözőek az utcák, különbözőek az arcok, de közösek a szívek és közös a szerelem. Minden képben esszenciálisan benne van a sunshine feeling, az aranyló diszkó korszak. Tengerpartok, sugárutak, kosárpályák, gangok úsznak a múlt csillámló funky hangulatában, a Million Dollar Orchestra pedig játssza azt a zenét, amit ilyenkor illik. Gazdagon hangszerelt, életörömgazdag, funkys egyveleget. Amit nem lehet nem szeretni.
Valamivel több, mint egy órányi színtiszta kikapcsolódást garantál nekünk Al Kent és soktagú zenekara. Őszintén szólva nehéz belekötni az anyagba minőség vagy mennyiség szempontjából, még legrosszmájúbb pillanataimban sem tudnék kiötletni olyasmit, hogy valami nincs a helyén az albumon, mert nagyon szépen, dallamfolyamként megy végig ez a csodálatos időutazás. Akit meg esetleg a koncepció arra a gondolatra vinne, hogy ez egy idejétmúlt, poros anyag, nos, ő akkorát fog tévedni, mint én az első hallgatás előtt. Mert a Better Days bár 2008-as datálású cucc, akkorra oldschool funky-diszkó anyag, mint a ház. Szerintem akit nem ráz a hideg alapból az említett stílusoktól, azoknak minimum receptre kéne felírni így télvíz idején, de ennél többet szerintem már felesleges ajnároznom a Million Dollar Orchestrát. Hallgassátok, mert tuti ötös.
Az utcák és bárok zenéje után jöjjön egy személyesebb oldala Miami chill-világának: Aaron Jerome egész más körben mozog. Ezzel a cuccal szívem szerint inkább kiülnék a stégre, beszívni a lemenő napot és egyéb afrodiziákumokat, és élvezni, ahogy a nagy víz csendes légáramlatai játszanak velem, mint Jerome szolid, középtempókat ügyesen körbecirádázó ütemei. Az album sokszínűségét hivatott erősíteni a majd’ egy tucat vendégénekes, és nagy örömmel vettem észre Bajka nevét a tracklistben, akinek a hangját már a Days To Come című Bonobo albumon is feltétel nélkül imádtam. (Nem mellesleg az album kiválósága főleg az ő javára írható – nem látványosan technikás énekes, de nagyon érzi a zene rezdüléseit, és takkra tudja mindig, mi kell a hallgatónak.)
Szóval a Time To Rearrange is egy tökéletes album? Nos, az azért eléggé túlzás: nagyon jó hallgatnivaló, de jól példázza, mennyire széthasznált, kivesézett stílus is az, amiben Aaron mozog. Mert bár nagyon sok jó pillanat van az albumon, az instrumentális darabok (a címadó és a Marrakesh például) még az énekes számoknál is jobban viszik a prímet, de azt még véletlenül sem mondanám, hogy a Time To… egy zseniális vagy hibátlan album. Egész egyszerűen annyi ilyet hallottam már, hogy nem mondanám rá, hogy ez valami stílusfordító darab. De hogy előveszem még jópárszor az év folyamán, az olyan biztos, mint hogy ez egy erős négyes.
Utolsó versenyzők az egykori Scratch Perverts-es Mr. Thing, és az ő Strange Breaks & Mr. Thing című válogatásanyaga, ami a Million Dollar Orchestrához hasonlóan nekem úgy jött le, mint egyfajta időutazás, csak annál sokkal fragmentáltabban, töredékekben mutat be hangulatokat. ’60-as, ’70-es évekbeli hangulatokat. Magyar szívnek külön öröm lehet az egyik tracknél felfedezni Bergendy nevét (nagybetűs LOL, ennyit tudok csak kinyögni), de amúgy mindenkinek örömet szerezhet az anyag, ugyanis hűen bemutatja a vizsgált korszakot, bár különösebben izgalmasnak nem mondanám. Hoz egy nagy rakat hip-hop alapot, diszkó, funky is van elég, de azért ezt hallgatni elunja egy idő után az ember. Némiképp emlékeztet Gilles Peterson munkáira, azokhoz hasonló “gyűjtsünk összes sokak számára ismeretlen, de kurva jó trackeket” tematika ez a CD is. Mondjuk, egy jó közepes négyest mondanék be rá, teljesen jó szívvel.
Linkek: