Az ugandai származású, de Angliában nevelkedett fiatal zenész gyors sikere sokak szerint leginkább varázslatos énekének köszönhető, noha azért ennél jóval többről van szó. Stílusa, dalai és hangja remekül megidézik a soul vagy az akusztikus folk markánsabb pillanatait, aminek köszönhetően azonnal elő is kerül néhány korábbi, sikeres zenész neve, és jönnek a Randy Newman-, Otis Reddig– vagy éppen Bob Dylan-analógiák. Tehát a tehetség mellett azért elég nagy szerepe van a nosztalgia és az asszociálás jelenségének. És ha elég jó az alapanyag, ezt a folyamatot elég csak ügyesen megpöccinteni, a meló elég nagy részét már elvégzik a lelkes zenehallgatók, akik imádnak nosztalgiázni és az új tehetségekért kicsit eszetlenül és nagyon hangosan rajongani. De lássuk, hogy a hasonlóságok és a (kicsit talán egyoldalúan) sokat méltatott énekhang mellett még mitől annyira jó Kiwanuka első nagylemeze.

Több közreműködést és egy ep-t követően végül márciusban megjelent a Home Again, mely pont olyan végtelenül egyszerű és ésszerű, mint vártam. A hangszerelést tekintve az egyes részek nagyon pontosan és precízen lettek elosztva, amitől lehetne kiszámítható és mesterkélt, de remekül megírt szegmensekből építkezik, és nagy örömömre Kiwanuka és a produceri munkákat ellátó Paul Butler bőven pakolt bele, és sűrített szaxofonnal, fuvolával, trombitával, kórussal és vonósokkal. Sikerült is egy remek egyensúlyt létrehozni, és végig azt éreztem, hogy mikor kezdene egészen szolidan megbillenni, egy énekdallam, egy kis akusztikus futam vagy zongora melódia nagyon ügyesen tovább lendíti. És persze tény, hogy Kiwanuka hangja tényleg baromi erőteljes, izgalmas és változatos. Ráadásul kísérőzenészi tapasztalatai miatt érzi, mikor kell dominálnia, és mikor érdemes csöndben a háttérbe húzódni, és legalább egy kicsit hagyni, hogy a zene a hangja nélkül is szabadon szárnyaljon.

Viszont az egyetlen negatívum, hogy az egészből néha kicsit hiányzott egy vadabb, koszosabb és szexibb arculat. Mindez egy még sűrűbb, teltebb hangzással. Ami egyébként sok koncertfelvételnél és a lemez néhány dalánál is (például egy alig észrevehető karcos rekedtséggel vagy súlyosabb szaxofonszólóval) jelen van, de a legtöbb helyen a kevert hangzásból már egyszerűen kikopott. Pedig a lágyabb, fátyolos és romantikus oldal mellett ellentétpárként jó ha van egy dögösebb érzésvilág, amitől a lányok is elolvadnak és férfiak is sokat mondó mosollyal bólogatnak. Egyébként kezdetlegesen már abszolút körvonalazódik az alig 24 éves zenész karakterének egyszerre fiús és férfias kettőssége. Melyben ott a még felkészületlen, kicsit naiv srác akusztikus gitárral, könnyed hálószoba-dalokkal és őszinte kedvességgel. Ezzel szemben énekhangilag, vagy a dalok felépítését, akár a fellépéseit és hozzáállását tekintve érezni a már alakulóban lévő komoly, megkapó férfit. Ez a fajta párosítás az ilyen típusú énekes-dalszerzőnél egyszerűen telitalálat tud lenni.

Michael Kiwanuka – I’ll Get Along

Kiwanuka és a Home Again tehát nem talált fel semmi újat, nyilván 2012-ben egy soul-folk zenével próbálkozó fiatal énekestől ez nem is volt elvárás. Viszont a meglévő, már létező elemeket rendkívül ügyesen kevergeti, ami legalább olyan nehéz és érdekes művelet tud lenni. Az biztos, hogy érdemes lesz figyelemmel kísérni, és hogy az elkövetkezendő években fontos válaszutak elé fog kerülni, kérdés, hogy merre indul majd tovább.

Tracklist:

1. Tell Me A Tale
2. I’m Getting Ready
3. I’ll Get Along
4. Rest
5. Home Again
6. Bones
7. Always Waiting
8. I Won’t Lie
9. Any Day Will Do Fine
10. Worry Walks Beside Me

Borító: