A New Brigade közös nevezőre hozta a Big Black kiábrándult, nihilista agresszióját, Ian Curtis mániákus énekét, a csikorgó, zajos gitárriffeket és a nyaktörő váltásokat. A mindössze huszonnégy perces debüt nem csak a bandát, de a koppenhágai punk színteret is az érdeklődés kereszttüzébe tolta – hogy csak egy példát említsünk, a dán fővárosban évenként megrendezett Distortion fesztivál egy külön színpadot állított fel, ahol a zenekar kiadójának (Dogmeat) művészei léphettek fel. A kritikusok által csak “new way of danish fuck you”-nak nevezett mozgalom tehát túllépte a blogszféra kereteit, az Iceage pedig a világkörüli turnéját követően elkészítette a második albumát.

A You’re Nothing nem csak megtartotta az első lemez erősségeit, de helyenként tovább is gondolja azokat. Például a Morals zongorája és Elias Bender éneke hallatán eszünkbe juthat Nick Cave, és az ő Grinderman projektje, a Wounded Hearts klasszikus militarista punk-rohamát követő, felejthetetlenül sodró gitárriffje és az ismétlődő “it all comes down the same” kiálltása egy kvázi-Cloud Nothings számot eredményez. Megmaradt a zsigeri agresszió, az energia, ám az Iceage ezt már sokkal magabiztosabban irányítja, sokkal jobban tudja, mit akar. A bemutatkozó album tizennyolc éves kamaszai a maguk zavaros jelképhasználatával (sokan nácinak hitték őket) ugyan még ott vannak valahol az albumon, mégis mintha egy természetes érési folyamatot látnánk.

Iceage – Morals (live in New York)

Ez tetten érhető a szövegekben is: a New Brigade martial folk jelképrendszere helyett Bataille, Genet és Rimbaud volt a fő forrás. Elias ráadásul sokkal karizmatikusabb (és sármosabb) énekes lett. Mániákus és könyörtelen, ugyanakkor férfias érzékenységgel rendelkező frontember – nem lenne alaptalan az összehasonlítás Ian Curtissel, vagy a Savages-vezér Jehny Beth-szel. Ráadásul két év alatt sokkal jobb dalszerző is lett. A már fentebb említett számok mellett a Burning Hand hipnotikusan őrlő doom-rockja, a dánul énekelt Rodfæstet klasszikus punk-indulója, vagy az első lemez receptjét követő Coalition mind tökéletes számok. Nem csoda, hogy még a punkkeresztapa, Iggy Pop is méltatta őket, mondván, hogy “az Iceage az egyetlen punk banda jelenleg, amelyik tényleg veszélyesnek hangzik. Nem könnyű ennyire erős negatív érzelmi töltetet átadni” – folytatja Iggy, rájátszva az előbbire, és kiemelve, hogy akárcsak a dán kvartett, ők is nagyon rövid albumokat és koncerteket csináltak eleinte.

A Savages mellett idén nem volt olyan banda, amelyik annyira megmozgatott volna, mint az Iceage. Számolom vissza a napokat a düreres fellépésükig, olvasom az interjúkat, vadászok a side-projectek lemezeire. Közben pedig a sokadik körét teszi meg a You’re Nothing a lemezjátszóban, és még mindig nem unom. Zajos, dühös, költői. Mestermű. (Négyötöd.)