Mielőtt nekiindultam volna barátnőstül feldolgozni egy várhatóan nagyobb dózis nyugalomzenét, feltétlenül be kellett térünk kedvenc Kisszimplánkba egy pohár borra, így kis késéssel érkeztünk meg Dreza és Nick Otheen szettjére, aminek a Sirály legalsó szintjén levő színháztermében ágyaztak meg. Nem tudom, mennyire számít az említett hely ismertnek a gyakorlott pesti éjszakázóknak; bár a környékbeli Kuplungba, Mozaikba és Szimplába gyakran járok, a Sirály megjelenése valahogy kimaradt számomra. Így az ismerkedés abszolút időszerűvé vált Lackluster koncertjének köszönhetően, és kíváncsi voltam, mennyire tudják megoldani, hogy a nagyjából ugyanabban a stílusban mozgó három fellépő chillje ne fulladjon bele saját jelenlétébe. Márpedig a stílus genetikus problémáját még a benne nagynak számító nevek se tudják olykor átlépni (nemhogy lemezen, élőben sem), de utólag elmondható, hogy a közönségért aggódni teljesen felesleges volt.

A Sirály színházterme – egyben pincéje – kellemes félhomályban fogadott, belépve legalábbis úgy éreztem magam, mintha színházi előadásról és nem egy könnyűzenei koncertről késtem volna egy keveset. A békés hallgatók a dj pulttal átellenben heverésztek részint szőnyegeken, részint pedig a terem egy magasabb részén, már-már felháborítóan koncertszerűtlen volt az egész. Némiképp a Realistic Crew Toldi-beli fellépésére emlékeztetett a szituáció (bár ott sokkal aktívabban élt a zene), és a jelenlévőkön végignézve valószínűleg egy az egyben copypaste-elhető lett volna a társaság. A helyzet inkább abból a szempontból volt különös, hogy a hallgató-előadó viszony annyira statikus volt, mintha egy drone-zenekar megtestesült álmában jártunk volna.

Dreza és Nick Otheen produkciója (előbbit csak képről ismerem, utóbbit onnan sem, így sajnos nem tudom, melyikük játszott a hangokkal a szett második felében) viszont sem stílusában, sem antivitalitásában nem idézte meg az említett stílust. Sokkal inkább mindazt a lassan hungarikummá váló elektronikus egyveleget, melyben ambient, IDM és más Warp-közeli elektronikumok keverednek, és amelyet már el sem tudnánk képzelni vj-k és projektorok nélkül. Mondanám még a triphopos női éneket is, de mivel az este az instrumentalizmus jegyében fogant, mikrofontalanul másztak rá a falon pulzáló, vetített DNS-láncszerűségre az intelligens tánczene és ambient sziámi gyermekének dallamai. Ez pedig kivédhetetlen, csaknem romantikus stílus, mivel végtelenül a szívre hat – el lehetett volna hallgatni akár éjfélig is, ha egy rövid “köszönöm” után nem adta volna át polgártársunk a helyet a finn Esa Ruohonak.

Lackluster pedig lényegében ugyanazt folytatta ugyanúgy, ahogyan és ahol Drezáék abbahagyták. Vártam valami ismerős tónust a hamar megkedvelt Showcase album megjegyezhetetlen címmel megvert számai közül, de vagy én voltam figyelmetlen, vagy tényleg nem volt semmi róla.  Ruoho egyébként olyan srácnak néz ki, akivel jóval valószínűbb, hogy WoW-ozás közben találkozol valami artifactre vadászva, mintsem a sarki kocsmában sörözve a haverjaival. Ezt persze nem mint kritika mondom, mert egyébként végtelenül szimpatikus arcnak tűnt, aki úgy fogta meg az este fonalát, hogy egy percig sem volt szünet igazából, csak mi süppedtünk még mélyebbre a békébe és nyugalomba. Egyszer láttam a Merlinben valamilyen gitáros drone-alapra játszott természetfilmet, aminek hipnotikus ereje volt – ott a kontraszt miatt élt a dolog, itt erre a zenére ugyanúgy el lehetett volna sütni. Bár semmi olyasmi nem volt ebben az estében, amit később kihagyhatatlan emlékként idéznék újra, azt hiszem, hogy egy zeneileg egészséges ország muzikális közélete ilyen estékből (is) áll össze.

(Mivel a cikk szerzője is a vasárnap dolgozók sanyarú sorsú táborát gyarapítja, ezért a Lackluster után következő Tigrics fellépését már sajnos nem látta, elnézést a tisztelt olvasóktól.)

Lackluster a Sirályban (track: Cull Streak)