Most, hogy már minden valamirevaló hetilap is megírta a magáét az A38-as Sunn O))) koncertről, én is beszámolnék arról, hogy mit láttam. A magasművészeti sokkélmény, amit sokan átélni véltek, nálam nem igazán volt meg, és ez egészen odáig fajult, hogy végig sem bírtam állni a horrorszínház zúgással megspékelt előadását teljes hosszában. Tetszett, hogy hangos, erős és megfeszít, de éppen a többnyire pluszként emlegetett teátrális előadásmód miatt ragadt meg a “gonosz varázsló szűzet gyilkol” tematikájú indie rémfilmek világában.
A hajóra érkezéskor már éppen elkezdte koncertjét az előzenekarként funkciónáló Eagle Twin, aminek nem néztem eléggé utána, így egy szokásos, 3-4 tagú felállásra számítottam. Ehelyett csak két pasas foglalta be az erősítőkkel alaposan megpakolt színpad előterét, és egy gitár és egy dobszerkó kíséretében csapatták a sludge-ot. A témák között többször is fel lehetett ismerni az amerikai déli-rock húzós tempóját és riffjeit, de az egészet megtolták lefelé vagy két oktávval, a sebességet felezték, és beleszőttek egy jó adag experimentális elszállást. Tekintve az eleve mélyre hangolt tónust, a basszusgitár külön nem is hiányzott, az éneket (már amikor énekelt, és már amikor ének volt) pedig adta a gitáros, úgyhogy mondhatjuk azt is, hogy az Eagle Twin definiálta az ideálisan kéttagú sludge bandát.
Fotók: zs.gothpunk
A zenéjük nagyon rendben volt, az előadásmód hitelesre sikerült, és meglepőmód, még amikor a legkakofónabb zajhalmazt is adták éppen elő, tudtak olyan összekacsintásokat és egyszerre mozdulásokat produkálni, hogy látszott, mégsem teljesen összevissza zörgésről van szó, hanem koncepcióról, amit például nem feltétleztem volna. Ami a legjobban zavart hosszútávon, az a dobos egyik rosszul kivágott cintányérja volt, aminek folyamatos, monton püfölése nagyon kényelmetlen hangot produkált, és egy idő után úgy éreztem, mintha húznák a fogam. Ettől eltekintve viszont szerethetően adták elő a művészi ihletettésgű rednecket, úgyhogy koncertként és jelenségként egyszerre volt érdekes.
A leköszönés után kissé hosszúra nyúltnak tűnt a szünet, amit a villany lekapcsolása és a rengeteg füst befújása szakított meg. Sejtelmes fények, csuhás alakok, aztán egyszercsak mennydörgésre leginkább emlékeztető módon zendített rá a Sunn O))). Nagyon előre elve nem helyezkedtem, mert füldugó nélkül már csak az erősítők mennyiségének látványa is eltántorított, de rövid idő után még középtájon állva is soknak tűnt a hang, amit nem csak a dobhártyám jelzett, hanem a belső szerveim is. Tényleg elementális erejű volt a hatás, mintha egy hegy nehezedne az embernek szemből, vagy arcontenyerelné egy gólem, de a fizikai sérülések elkerülése végett inkább a megfutamodást választottam, és a biztonságos távolságot a terem végében, a hangosító pult előtt sikerült megtalálni.
Miután a közvetlen veszélyeztettség érzése élmúlt, máris élvezhetőbb lett a produkció, és fel lehetett ülni arra a zajfolyamra, ami szinte láthatóan hullámzott és csapott át időről-időre a nézőtér felett. Ez a része a koncertnek egyszerre tetszett és nem. A szó legszorosabb értelmében durva, ugyanakkor izgalmas volt érezni azt, hogy hogyan tud fizikai hatással lenni az emberre a zene (vagy mondjuk úgy: egy szonikus hatás), és itt nem valami művészkedős átélős bullshitről beszélek, hanem olyan konkrét érzésről, mint mikor izomból gyomorszájon rúgnak. Másrészt nem voltam kibékülve az improvizáció teljesen esetlegességével: mivel ugye hangok váltakozásáról nem lehetett beszélni, csak egy hangról, aminek a zúgása hullámzott (az effekt, úgy értem), kvázi semmilyen manuális hatástól nem függött, hogy mi szól épp. Akár úgy is mondhatjuk, hogy csak oda lett cseszve egy nagy kupac zaj, aztán majd csinál magával valamit. Ennek is megmagyarázhatjuk persze a maga szépségét, de itt nem erre számítottam, nem ezt vártam, hanem valami koncepciózusabbat és szándékoltabbat, és ez így kevés volt, parttalan.
A következő etap akkor jött, mikor Csihar Attila szállt be a zajszörny torkába, ami nem csak hangot adott a produkciónak, hanem fokozta is azt a bizonyos teátrális jelleget. A fények néha lustán színt váltottak, de a legkarakteresebb az a hínárzöld volt, ami ahogy a füstön átszűrödve sziluettet rajzolt a kántáló fővarázslónak, kapásból a világ legbénább horrorfilmjeit juttatta eszembe, ahol ilyesmi atmoszferikus elemekkel próbálják érzékeltetni a mélységesen gonosz éjszakai erdő lehengerlően félelmetes, mintegy nézőre nehezedő jelenlétét. Nem akarom ezt túlragozni, egyrészt mert értem, hogy mi szeretett volna lenni, másrészt meg biztos interpretáció és szubjektum kérédse is, de nekem ott és akkor ez gagyi volt. Szórakoztató, érdekes, szemlélhető – igen. Átélhető, mélységes mondanivalóval és sámánisztikus erővel letaglózó – egyáltalán nem.
Mivel némi próbálkozás után sem sikerült különösebben nézőpontot váltanom, és folyton csak ugyanazt a kevéssé komolyan vehető figurát láttam magam előtt a Tűzhegy varázslójának borítójáról, inkább elindultam hazafelé. Talán máskor, más helyen, más passzban. De őszitén szólva volt egy olyan tanulsága számomra az estének, ami megkérdőjelezi, hogy próbálkoznék-e valaha is újból. Arra jöttem rá, hogy ha experimentális zenéről van szó, akkor nekem az elektronika való, nem pedig a black metalból gyúrt drone noise. Volt már részem olyan kísérleti elektronikus performanszban, ahol ugyanígy átrendeződtek a belső szerveim a hanghatásoktól, de az valahogy hitelesebb volt. A tényleg csak a hangra fókuszáló, mérnök tekintetű szaki őszintébbnek tűnt, mint egy zajban utazó sámán. Ha pedig sámánt szeretnék a színpadon látni, akkor inkább legyen az egy VHK koncert. Bár, ez már ízlés kérdése is.
Linkek: