Matthew Dear a detroiti techno dj-k harmadik generációjának vezéregyénisége: a zene iránti szeretete és elkötelezettsége a világszerte övező magas reputációján túl terebélyes diszkográfia formájában is megtestesül, például újabban már évente több cd-vel is megörvendezteti a rajongóit. Miközben a polgári nevével fémjelzett tavaszi Asa Breed kitörő sikeréből adódóan lassacskán a tengerentúl egyik legérdekesebb indie popsztárjává avanzsálódik, addig Európában, azon belül is kiváltképp Berlinben az egyik legfelkapottabb minimaltechno producer és lemezlovas. Az Audion és False alteregók alatt megjelent kislemezei és albumai sokak szerint forradalmi jelentőségűek a stíluson belül, és mi azért ugyan ennyire messzire nem mennénk el, de tagadhatatlan tény, hogy a Just Fucking és Mouth To Mouth című számok minden bakelitzsonglőr elengedhetetlen kellékei voltak a szokásosnál jóval tovább (nagy meglepetésünkre az utóbbi felvételt még maga DJ Hell is felrakta a szigetes szettjében).

Érthető tehát, hogy nagy várakozás előzte meg az amerikai zeneszerző 2007 című új albumát, ami ráadásul azon a False álnéven jelent meg, ami alatt az elmúlt két évben semmi más. A lemez tizennégy részre van felosztva és még ennél is több számcím szerepel a hátulján, de már az első hallgatás után egyértelmű, hogy egy nagy, összefüggő darabról van szó, ami gyakorlatilag csak annyit változik minden percben, hogy a hallgató ne kezdjen el más után kutatni a playlistben. Nem túl bíztató megoldás egy olyan stílus keretei közt megcsinálni ezt, ahol az efféle elgondolásokat egyedül egy szétkokózott chilei arc meri bevállalni (egyben cikkünk következő szereplője), aki a legrosszabb pillanataiban ráadásul a techno legmelegebb dj-ivel keresi a nirvánát.

A papírformának megfelelően így egy meglehetősen lassan beinduló, eleinte csak unalmasan prüntyögő munka a 2007, ami kissé megkésve veszi fel a tempót és válik izgalmassá, de onnantól kezdve benne van minden, amiért Matthew Deart szeretjük: eltorzított, érthetetlen üzenetek, glitch-es hangkavalkádok, fel-felbukkanó acid kedélyborzolások és könnyed fejbólogatást kiváltó ütemegyüttesek. Vitathatatlan tény, hogy ezt már tényleg lehetetlen lenne bevállalni a tánctéren, de otthon el lehet rá lenni egész jól. Mondjuk sokszor önmaga csapdájába esik azzal, hogy egy nagy szám, mert képtelen olyan megoldásokkal kivágni magát a legmonotonabb pillanataiban, mint amilyeneket az előző bekezdésben említett Ricardo Villalobos alkalmaz, de amikor éppen nincs ez a probléma, akkor bizony olyan hiteles, elemi minimaltechnót kapunk a hálószobába, amilyet kevesen tudnak írni. Hármas.

Ezzel szemben kivételesen csak tizenkétperces, vagy annál rövidebb számokkal jelentkezik Villalobos a Sei Es Drum-on, amin részben a nemrég megjelent Fabric 36 kimagasló darabjait, részben pedig az arról lemaradt anyagokat hallgathatjuk végig mixeletlen formában (négy-három eloszlással). Ne aggódjunk, a hét felvétel ellenére a kiadvány hosszabb hetvennégy percnél, és Villalobos jól megszokott énje brillíroz rajta végig. Az Andrew Gillings-szel közösen írt Andruic a kollekció legjobbja: jó sebességű tech-es minimalkísérletezés rengeteg japán dobbal, amik bőven sokszor megőrülnek a maratoni hosszban, és új gondolatokat, ötleteket közvetítenek felénk, az absztrakt vokálról nem is beszélve. Káprázatos gyöngyszem, amit megtáncolni és közben feldolgozni talán még nagyobb élmény lehet.

A hátralévő bő órában kevésbé kreatív, de teljesen korrekt zenék várnak ránk európai (Fizpatrick) és latin-amerikai hangulattal egyaránt (Primer Encuentro Latino-Americano, Farenzer House), vagyis Villalobos megint kisujjból kirázott fél tucat fogyasztható talpalávalót, és bizonyítja, hogy nem véletlenül ő ennek az egész agytáncoltatós minimaltechnónak a királya immáron több mint tíz esztendeje. Érteni nem feltétlenül kell a számok mögöttes tartalmát, sőt: talán azoknak lehet a legszarabb, akik egyszer, valami véletlen folytán beleláttak a producer fejébe, és kibogozták a nagy kuszaságot, mert azután biztos, hogy már feleennyire sem lehet élvezni ezeket az eleinte dögunalmasnak tűnő technozenéket, amik csak sokadik hallgatásra mutatnak többet a felszín alatti dimenziójukból. Háromnegyed.

Szintén hiperaktív évet tudhat maga mögött a bonni Dominik Eulberg is, aki a zeneszerzés mellett ornitológusnak tanul és parkőrködik, valamint tavasszal már komponált egy kimondhatatlan című albumot (Heimische Gefilde) még kimondhatatlanabb számokkal, rajtuk rengeteg madárcsicsergéssel és egyéb természeti hangokkal. A kiadvány nem csak a kísérletező mivolta miatt nem aratott nagy sikert: sajnos a zenékben sem volt annyi elképzelés, hogy felülmúlják a népszerű német producer 2004-es Flora & Fauna című alapvetését, ezért talán nem is ért minket annyira váratlanul, hogy fél évvel a futurisztikus erdei séta után itt van a folytatás, a Bionik, ami sokkal közelebb áll a gépekhez, mint a természethez.

Nincsenek sem világmegváltó gondolatok, sem soha nem hallott, új elképzelések a tíz felvételben, de a kiadvány nem okoz csalódást. Dominik Eulberg egy pillanatnyi üresjáratot nem engedélyez, és a kezdetektől fogva barátságos, érzékeny hangokkal teremt kivételesen meghitt hangulatot. Klasszikus matéria ez kérem: a basszusok jelentéktelenek, és az egész négynegyedelés csak azért van, hogy legyen a háttérben valami csendes, de állandóan pulzáló, lüktető bizsergés, amin keresztül a szerző gondolatai kibontakozhatnak gyönyörű melódiák formájában hosszú perceken keresztül, vagy variálhatják magukat egy témára. Ilyen az okos, gondolkodó ember minimaltechno lemeze. Négyötöd.

Linkek:

• Matthew Dear hivatalos weboldal
• Matthew Dear a Wikipedián
• Matthew Dear a MySpace-en
• Ricardo Villalobos a Wikipedián
• Ricardo Villalobos a MySpace-en
• Dominik Eulberg hivatalos weboldal
• Dominik Eulberg a Wikipedián
• Dominik Eulberg a MySpace-en