A péntek este megint a Trafóban sötétedett rám. Kivételesen csak félház gyűlt össze a teremben. Félelmeim beigazolódni látszottak: a Making New Waves fesztivál második estéje csak zenei vájtfüleknek szól, nem szabadna itt lennem. Tíz perc múlva nyilvánvalóan csapdába esett idegroncsként fogok kuporogni, miközben a többiek értőn bólintgatnak a fejükkel. Nem így történt. Vagy a zene volt kifejezetten élvezetes, vagy iszonyat nyitott vagyok. Vagy mindkettő.
Én tehát nem menekültem el a helyszínről, mások viszont igen: főként az este második felében, amikor az Ensemble játszott, vagyis laptopozott a színpadon. Kisebb-nagyobb szünetekkel, de legalább 10-15 ember sunnyogott ki. Persze nem néztem rájuk ferde szemmel, az Ensemble koncertjéhez tényleg több türelem kellett, de a technikai megoldások miatt az ember azért várta, mi fog történni a következő pillanatban. Míg az este első fellépőjének, a kortárs zongoristanőnek egy számot kivéve elég volt a felturbózott zongorát használnia, az Ensemble-nél tényleg éreztem a Medium is the Massage fesztiválmottó titkos értelmét: a csapat mintha a kelleténél kicsit jobban el volna még ájulva saját médiumától, a kütyük világától. Ami sok számnál tartalmi mélység helyett inkább csak technikai érdekességet hozott. Nekem persze minden új volt, lehetett kábítani.
De kezdjük a zongoristával, Kathleen Supovéval. Az első számot kicsit túlmagyarázták. Képzeljük el, hogy a darab nincs megírva előre minden pontján, a kottáját a zongorista laptopról nézi, amelyen bizonyos utakat kiválaszt, míg más dallamvonalat elvet, így félig improvizál. Ezen a számon túl Supové, aki mindig kortárs zeneszerzőktől kér és játszik darabokat, a klasszikus komoly vagy pop zenétől csak finoman eltérő, szórakoztató zenei megoldásokkal élt. Az egyik kedvencem egy tv showból kivett párbeszéd – figyelem, új kifejezés – zongorizált formája volt. Ezt az újszerű hangzást elneveztem zongorizáltnak, mert olyan volt, mintha az eredeti beszélők is billentyűbe mondták volna beszédük ritmusát. Ezután a technika kissé kifogott a geek zongoristán: nem indult be a következő darab videója – szkippeltük. Azt hiszem, senki sem sajnálta a multimediális élmény elmaradását az utolsó, hosszabb darab (Jason Freeman: Piano Etudes, 2008) zenei világának kopogó magában állását hallva. Ez a darab konzervatívnak mondható érzelmi hatást ért el, jól esett megilletődni.
Azért 3D szemüvegben sem néz az ember minden nap koncertet! Magyar ember pláne nem csinál világító kockából zenét. Pedig az irtózatosan technikás European Bridges Ensemble két tagja is magyar. Az egyikük Siska Ádám, aki szemtelenül fiatal, de egy-két zeneszerzői trófeát már így is begyűjtött, a másik tapasztaltabb kolléganője, Szigetvári Andrea. És ma nekik pontosan ezt jelenti a zenélés: kísérletezni a csatornákkal, örülni az új ötleteknek.
Például annak, hogy eszükbe jut, ők is szeretik az amerikai rock zenét, ezért kedvenc számaikból másodperces, felismerhetetlen zenecsíkokat vágnak ki és illesztik össze kompozícióvá. Na, ez például nem volt jó ötlet. Pedig milyen jól hangzott elsőre! Mint ahogy az sms-küldős instant darab sem lett izgalmas, pedig itt az üzenetküldéssel mi, a közönség is részt vehettünk az alkotói folyamatban. A beküldött sms-eket a vásznon nem lehetett elolvasni rendesen, így elveszett a bátorság- és értelem-komponens, a hangzásba épített küldés-interferencia hang pedig kifejezetten idegesítő volt.
Jól eltalált darab volt viszont a szerelmi dialógversre írt zakatolás erotikus elnyújtottsága, vagy a hálózati hibahangokat generáló szoftver és a kézmozgatással dallamokat előcsaló zenészek harca. A több számban használt világító kocka egyébként hangtávolságot érzékel, a 3D videó pedig az egyik kompozíció alatt futott. Nem sült el minden jól, de az Ensemble világa a kísérletezésé. Kíváncsi maradtam az este után, és ez jó.
