Matekrock-zenekarokat (különösen a Battlest) idézően kezd bele lenyűgöző borítóval és címmel rendelkező hetedik lemezébe a Mogwai, amely a 2000-es évek poszt-rock zenéjének egyik ikonikus alakja – azonban a White Noise emberi zajai és különös ütemei hamar dallamba borulnak, és elviszik az albumot valódi irányába. Olyan dallamokba, melyeknek köszönhetően még most is, sok évvel a poszt-rock csúcspontja és utolsó kiemelkedő lemezei után is kíváncsiak vagyunk egy Mogwai-albumra. Mert valljuk be őszintén, az epikus dalszerkezetekre, a változatos instrumentumok használatára és a ’70-es évek rockzenei progressziójának felelevenítésére épülő stílus még legjobb éveiben (mely körülbelül az előző évtized első felére tehető) se volt sokkal több rétegzenénél. Amely aztán a dekád második felére módszeresen hagyta magát frekventáltabb stílusok által elaprózni magát: az indie gitárzene és elektronika is sokat tanult olyan bandáktól, mint a Godspeed You! Black Emperor vagy a tavasszal kritikánk tárgyához hasonlóan egy rég várt új lemezzel jelentkező Explosions in the Sky. Egy Grizzly Bear, egy Yeasayer, de talán egy Radiohead se lenne ma az, ami a poszt-rock forradalma nélkül.

Ha már meg kell dögölni, dögöljünk meg így: miután egyszer már kvázi eltemettük a stílust a Kultblog hasábjain, talán nem meglepő az a kijelentés, hogy a Hardcore Will Never Die, But You Will körülbelül annyira poszt-rock, amennyire egy átlagosnál kicsit megcsavartabb indie zenekar lehet mostanában, bár a Mogwai régebben is inkább elszálltságban, mintsem tizenpercen felüli hőskölteményekben volt érdekelt. Tíz számának négy-öt perces átlaghosszával nem tűnik ki formailag, és első hallgatás után tartalmilag sem mutatja magát többnek egy kihalóban levő állatfaj utolsó példányánál. (Lecsapva a labdát: ez a sas már nem üvölt.) A Hardcore… viszont se több, se kevesebb egy kiváló rocklemeznél. Nem poszt-rock, nem indie, semmilyen szar. Csak rockzene, álmodozó férfiaknak.

Ki más értheti meg a Rano Pano többszáz tonnás, mamutként haladó témáját? Ki léggitározna a legőszintébben a San Pedrora, ha nem mi? A Mogwai minden kétséget kizáróan hat, nagyjából hasonló stílusban mozgó lemez után nem fogja újra feltalálni magát, de erre őszintén szólva nincs is szükség: valaki vagy eleve engedi lényébe olvadni azokat a légies, szavakká nehezen formálható hangulatokat, amelyek a Hardcore… gerincét adják, vagy megpróbál többet látni bele. Szavak ebben a világban egyébként sincsenek; amikor mégis feltör valamilyen artikulálható érzés, az vagy nyomban elmosódik (mint a George Square Thatcher Death Party-ban), vagy olyan rejtélyes és nehezen dekódolható, mint a You’re Lionel Richie-ben (melyben egyébként egy olasz nyelvű szöveg hallható, megoldás errefelé).

A lemez címe szépen rímel a Hawk Is Howling I’m Jim Morrison, I’m Deadjére, mely talán arra utal, életünk határaival valamiképpen szembe kell nézni – vagy előbb, vagy utóbb. A Hardcore Will Never Die, But You Will ennek a szembenézésnek olykor halvány mosollyal megejtett, olykor szomorúbb története. Négyötöd.

Mogwai – How to Be a Werewolf (részlet a Thirty Century Man című filmből)

Tracklist:

1. White Noise
2. Mexican Grand Prix
3. Rano Pano
4. Death Rays
5. San Pedro
6. Letters to the Metro
7. George Square Thatcher Death Party
8. How to Be a Werewolf
9. Too Raging to Cheers
10. You’re Lionel Richie

Borító: