Nem ismertem korábban a Mogwai zenekart, a post-rockhoz se nagyon konyítok, ebbe a lemezbe is véletlenül futottam bele, mert ahogy az lenni szokott, a nem feltétlenül viccesnek szánt borító, ami azért mégis komikus, felhívta a figyelmem az együttes nevére. Rövid guglizás, majd később a tárgyalt cd beszerzése után persze kialakult valami összetettebb kép, de a MySpace látogatás után laikusságom ordító példájaként füleltem, hogy némmá, ez meg tiszta sigurrós. Rövid kritika és plusz egy vélemény a Mogwai új lemezéről.
Nyilván van párhuzam, a Mogwai zenéjét is egyértelműen jellemzi a monumentalitás, viszont Jónsi védjegyszerű vinnyogása itt természetesen nincs jelen – az album ugyanis teljes egészében instrumentális. Ezért részben szemöldökráncolásra adnak okot az olyan számcímek, mint I’m Jim Morrison I’m dead, másrészről a sokféle, de általában jól elkülöníthető szólam teljes zenei egységet alkot. Lassú építkezés, hosszú játékidő, fejszaggatóan lassú tempó jellemzik a számokat, és persze a már említett fokozatosan kibontakozó monumentalitás mind a tradicionálisabb (post-)rock darabokban (Batcat), mind a csilingelőbb folyamatszámokban (Scotland’s Shame).
A Sigur Rós párhuzamhoz visszatérve, az izlandiaknál is probléma a szentimentalitás kordában tartása, ez a Mogwai-ra még inkább igaz. Néhol eltekereg művészkedni a lemez, na. A másik gond a hangzással van. Amennyire a zene végletes és kontrasztos, a megszólalás viszonylag állandó, ha simogatni próbál, túl karcos, ha döngölne, tompa. Ez lehet koncepció. Akkor szar.
Nem a négyeshatosra íródott a lemez, viszont nem mindenki igényli ilyen szélsőségesnek tűnő, de valójában eléggé közhelyes lemezzel betölteni a szobáját. Koncentrálni rá meg egyrészt képtelenség, másrészt felesleges. Egy próbát mindenképpen megér, de jó eséllyel sokan fogják unalmasnak találni.
Mogwai – Batcat
Széljegyzet (Asthring mondja)
A Batcat című klipnótát hallottam először a lemezről, ami a korábbi Mogwai cuccokhoz képest pozitív meglepetés volt, súlyos, már-már doomos, ámde modern téma, van benne bugi. Ehhez képest az album sajnos nem győzött meg, számomra ez abszolút hétköznapi, tipikus post-rock, amely már kezd sablonossá válni. Profi, modern, szép zene, jól megírt számok, patetikus, melankolikus hangulat, de semmi több. Ha csak ez az egy zenekar lenne a műfajban, akkor 8/10 lenne, így 4/10.