A Samarabalouf egy alkalmi projektnek indult 1997-ben, amikor François Petit-t egy cigányságra fókuszáló nemzetközi filmfesztre hívták fellépőnek, hogy gyúrjon valami egészestéset a gypsy swing anyagaiból. Az erre az eseményre összerántott gárda aztán együtt maradt, és 2000-ben már bemutatkozó lemezzel zenekarként definiálta magát. A legutóbbi, Profitez-en című album ugyan koncertfelvétel, de ezen teljesedik ki igazán a trió saját hangja, ami a kezdeti cigányzenétől már jó messzire ment, és nem is érdemes konkrétabb skatuláyt keresni neki, mint hogy jazz manouche, avagy gypsy jazz. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy elmész egy kávézóba egy borkortyolgatós jazz koncertre, aztán azon kapod magad, hogy öt perc után visongva tapsolsz, ugrálsz a széken, és úgy dobolsz a lábaddal a padlón, hogy a közönségzaj már-már elnyomja a két gitárt és a bőgőt. Pont ezért jó, hogy ez az album élő felvételként jelent meg, mert nincs az a stúdióanyag, ami visszaadja ezt az élményt. A swing-boogie alaphang néha kicsit megszelidül, alkalmanként hozzájön egy tangóharmonika, egy szám erejéig pedig egészen melankóliába is átmegy, de ettől az összkép csak még hitelesebb lesz. Szerezzétek be, feltétlen, én meg szurkolok addig is, hogy legyen valakinek annyi esze, hogy Magyarországra hívja őket. Persze ötös, fú de magasan, csillagos.

Samarabalouf – Coucous Frites Mescal

Hogy mi jó zene érkezik brazíliából, azt azért nehéz megmondani, mert a brazil jelzőnek gyakran annyi köze van a zenéhez, mint a kínai kajának kínához. Ha azt mondom, mondj egy-két brazil slágert, mondasz egy brazil dnb-t meg valami nu jazz-t, de ha brazil zenészeket kellene mondani, az már nehezebb ügy. Na, itt egy tipp: Sabrina Malheiros. Ez a kiscsaj úgy tolt ki egy debüt lemezt 2005-ben, hogy seggén volt még a tojáshéj, aztán olyanok rohantok utána remixelni, mint Nicola Conte vagy az Incognito. Nem kapkodta el a folytatást, csak három év elteltével jött újra, és hozott magával egy olyan New Morning-ot, ami nem robbant az újszerűségével, sokkal inkább még egy lépést tesz az autentikus bossa felé, és annyira minimálisra veszi az elektronikát, amennyire csak lehet. Brazil zenét keresel, tudni szerednéd, hogy milyen? Hát pont ilyen. Organikus, gitárral, basszussal, rengeteg csörgő-morgó-csilingelő perkával, és egy gyönyörű énekhanggal. Ez az a zene, amit egy brazil fesztiválon kellene hallgatni, éjszakai hőségben, óceánparton, koktéllal, csajjal, de ha odáig nem is jutsz el, a jövő évi Balaton Soundon biztos, hogy megkapod remix-ben, mert a szcéna szét fogja szedni, az tuti.

Sabrina Malheiros – New Morning (zenés-beszélgetős doku az új lemez apropóján)

Adott öt fiatal francia, akik rákattantak a kelet-európai cigányzenére, és kitalálták, hogy ezt megcsinálják maguknak, egyenlő Balval. Az egy dobos-perkás, egy nagybőgős, egy hegedűs, egy gitáros és egy énekes alkotta formáció a számok felében gyakorlatilag nem játszik mást, mint egyszerűen cigányzenét, de majdnem mindig van benne egy olyan plusz vagy csavar, amitől frissen és izgalmasan hangzik. Aztán ott vannak még azok a számok, ahol extra adalékot is tesznek hozzá, ezzel valami világzene-féle felé terelik a Blizzard Boheme összképét. Ilyen például a bőgőt előtérbe helyező, ezzel sokkal inkább jazzes hangzást kapó Liza; a Tango, ami a címadó ritmussal operál (és nem mellesleg magyarul van a szövege, amivel elég bajosan küzd meg a francia lány); vagy a Blues, ahol a lassú gitár állítja be a hangulatot, bár hozzáteszem, több dalban is elviszi a gitár a hangzást egyfajta alt-rockos irányba (oké, mondjuk az átlaghoz képest, mert azért a rocktól bőven messze van). Összességében nem üt az újdonság erejével a Balval, de kötve hiszem, hogy ez valaha céljuk lett volna. Amúgy pedig egy erősen hangulatfüggően, alkalomadtán elővehető lemez ez, a zenét pedig sokkal inkább a Sziget világzenei színpadán kellene hallgatni egy verőfényes délutánon.

Linkek:

• Samarabalouf @ MySpace
• Sabrina Malheiros @ MySpace
• Balval @ MySpace