Negyed három van, kószáló szigetesek a bejáratnál és dög meleg. Azon gondolkozom, hogy mennyire nincsen benne a levegőben az, hogy jó fél óra múlva a világ legünnepeltebb hiphop zenekarának, a Rootsnak a koncertjén tomboljon bárki a Nagyszínpadnál, amikor is ugyanolyan dög meleg lesz, ugyanúgy kószálni fognak a szigetesek, csak éppen három lesz. A külföldiek túlélő ásványvíz palackjaikat szorongatják, az itthoniak az első sört gyújtják, ki fejre kötött pólóval, ki napszemüveg-sapka kombóval harcol a nap ellen. Közben átvágunk a “Ticket discount!”-ot kánonban üvöltő másodkezű jegyárusok mezőin. Itt vagyunk idén is a Szigeten, látszólag nem változott semmi.

Késik a Roots másfél órát, a Nagyszínpad helyett az A38 sátorban lesz – fogad az első infopakk a sajtósátornál. Alapjáraton egy ilyen csúszás feléért is már bosszúsan anyázik szájszélen az ember, jelen helyzetben viszont kicsit mintha örülnénk is neki, van idő belakni a fesztivált. A fő stage-en az Anti-Flag áll be a philadelphiai hiphop banda helyett. Ők kicsit feljebbről, Pittsburghből érkeznek, az énekesük, Justin Sane rettenetes dél-midwesti akcentussal kiabál rettenetesen nagy közhelyeket a mikrofonba. Két performansza között valami kertvárosi skatepunk szól, amit az egybegyűlt párezer ember láthatóan inkább csak feldolgoz, mintsem élvez. Jó alternatívának mutatkozik a hosszúlépés.

A képek forrása a Sziget.hu

Gyorsan eltelik a másfél óra. Bezsúfoljuk magunkat az A38 sátorba, ahol a színpadon tekergető, Phillies baseballsapkás technikust már jó jelnek vesszük. Questlove-ék érkeznek is hamarosan, majd egy rövid felpörgetés után belefognak a jamelésbe. Black Thought jó húsban van, sokat járhat konditerembe, a Yankees fullcapjében és rózsaszín pólójában kicsit 50 Centre emlékeztet, de szerencsére csak külsőben, rapben nem. Elképesztően konstans energiaszinttel szövegeli végig a koncertet, rajta kívül csak Kirk Douglas gitáros jut szóhoz, főleg énekkel. Egy pillanatunk sincs pihenni, egyre másra érkeznek az ismert számok élő átdolgozásai. Felcsendül a Seed 2.0, a How I Got Over, illetve a nap pozitív meglepetéseként a You Got Me is. Szól egy Guns ‘N Roses szám, illetve van MCA tribute is, a Paul Revere-t játszák el a Beastie Boys-tól. Tömör gyönyör, talán így lehetne leírni egy kifejezéssel azt, amit látunk. Gyönyör, mert hiába minden előzetes várakozás, nem lehetnek akkora elvárásai valakinek, hogy ezt a szintű profizmust és mégis örömzenélést ne élvezze. Tömör, mivel kicsivel kevesebb, mint egy órás a műsor, az ováció ellenére egy másodperccel sem több. A Roots jött, látott és győzött, senki sem mérges rájuk a késés vagy a relatívan rövid koncert miatt, mivel azt a relatívan rövid koncertet úgy odarakták, hogy az a jelenlévők túlnyomó többségének biztosan az egyik legjobb 2012-es élménye lesz majd. Öt csillag.

Magasra tett léccel távozunk tehát, és fordulunk bele az estébe. A Nagyszínpadnál most valami bölcsész lányokat elgyengítő brit rock megy, Maximo Park a nevük, ugyanolyanok, mint a többi bölcsész lányokat elgyengítő brit rock act. Most a húsos palacsinta győz. Közben magyar vonalra váltanak, a Tankcsapda áll be zenélni. Végigmennek saját slágereiken, azaz a hazai kocsmák zenegépeinek himnuszain. Lukács valami miatt végig szájbabaszottazza az egész koncertet, minden második tárgy elé ez a jelző kerül. Whatever.

Cadik játszik az Inmedioban. Rá azon felül, hogy nemrég jött ki a Just című albuma és kíváncsiak vagyunk, hogy hangzik élőben, már csak azért is érdemes elmenni egy fesztiválon, mert biztosan olyat hallunk, amit mástól nem. Pörögnek az absztrakt hip-hopok, a saját cuccként felrakott Relax a legkonvencionálisabb ütemű szám az összes között. Áthúzásokkor nagyokat horkannak is az egybegyűltek, az egyik, hiphopra annyira nem gerjedő barátom keresi a szavakat az új élményre, de a “tyű”-nél messzebbre nem jut. Áthúz utána ugyanez a barátom Kornra, amire meg én nem gerjedek, de egyszer kíváncsiságból meghallgatnám őket, ha már annyira tudják a légydöglesztés mikéntjét. Most pedig ott vannak háromszáz méterre, legyen az az egyszer most. Profinak hat a koncertjük. Indusztriális, dühös, színes. A bombát egyszer sikerül felrobbantaniuk, a Freak On A Leash-sel, bár gondolom ez nem újdonság számukra, mindenhol a világban ott lehet a spicc a fellépéseiken. Azt még én is ismerem.

Pici szünet a koncertlátogatásokban. Elfúj minket a szél a holland-magyar sátorhoz. Van ilyen. Elvileg arra szolgál, hogy a fesztiválon magát legnagyobb számmal képviseltető két nemzet gyermekeinek az olvasztótégelye legyen. Magyart mondjuk nem sokat hallani, ellenben kosarasként furcsa érzés tapasztalni, hogy akkorák a nők mint én. Ricsipí zenél az Animal Cannibals-ből, főleg nemzetközi popslágereket pakol a ’90-es évekből, valószínűleg hiányoznak neki azok az idők.

Fél füllel odahallgatózunk a Crookersre. Konstatáljuk, a búcsúi electro földi helytartói ugyanolyan erővel reszelnek továbbra is, azaz világ maradt a világ. High Contrast egy órai fellépésére megyünk még el. Kíváncsi voltam erre a bulira, ugyanis amennyire nem működik a The Agony & The Ecstasy című legújabb albuma otthoni hallgatásra, annyira jó lehet egy partyn, gondoltam. Így is van, a mindig beton biztosan közönségpörgető Dynamite MC-vel közös szettje robbantja a táncteret, az emberek érzik a régi és új Hospital Records kiadványok hadát. Felcsendül a Together is, ami egy nagyon emlékezetes pontja az estének. Megvárnánk még szívesen Jesse Allent is, aki a Hospitality-ről elcsípett videók alapján jól énekli a Wish You Were Here-t, az The Agony & The Ecstasy ékkövét, viszont ő valószínűleg csak a szett legvégén érkezik. Legyűr minket a fáradtság, így abban maradunk, hogy inkább csak elképzeljük. Lecápázunk helyette egy taxit, és irány haza. Idén is megvolt a Sziget, idén is jó volt a Sziget.