Bulizó fiatalok, kezükben Mojitók és Cuba Librék, a lakásban furcsa, enyhén bódító illatok terjengenek. Az óriási nappaliban frenchelectróra forrósodik a hangulat, amott egy nagyobb csapat indie-fiú és indie-lány hülyéskedik egymással, kint, a balkonon pedig egy jóval kisebb, európainak tűnő társaság beszélget a dubstepről, témájukba vágó, halk háttérzene mellett. Richard Melville Hall, azaz Moby kint áll az előszobában, három vihogó csajt hülyít, de igazából nem találja a helyét.
Az ő kezében nincsen koktél, ő még a sörözős generáció tagja, és amúgy is, most egy Last Night feliratú CD-t szorongat. Miután a kiscsajok otthagyják (ugyan ki izgulna rá egy negyven felett járó, legfeljebb a dumájával hódítani tudó pasira), elgondolkozik. “Vajon megpróbáljam újra betetetni a lemezt a házigazdával? Elvégre az Alice és a Disco Lies tetszett neki, de … azt mondta, végighallgatta az albumot, de még semmit sem válaszolt. Mintha kifejezetten kerülne azóta. Talán ő is azt fogja mondani, mint a többiek? Kretén Geoff Barrow, méghogy chillout szemét a zeném. A Zero 7 talán igen, de tudja egyáltalán az a pojáca, hogy kicsoda Moby? Voltam már punkbandában, játszottam technot, ott voltam az egész 90-es évek zenéjében. Mit ott voltam, a végén én tettem fel rá a koronát; aki nem hallgatta ’99-ben és 2000-ben a Play-t, az minimum nímand senkiházinak számított.”
“Akinek meg nem tetszett a Hotel, az nyilván azt várta, hogy majd jól ismételni fogom magam, mi? Hát a nagy büdös francokat. Kreatív zenei agy vagyok, és még mindig tudok előremutató és érdekes zenéket csinálni. Nekem nem kell mindenféle “töltsétek-le-ingyen” kaliberű faszság, az én zenémre enélkül is kíváncsiak az emberek, nem kell mindenféle, szánalmas ingyencirkusz a reklámozására. De jó, legyen, ahogy akarjátok, megcsináltam a lemezt, amit elvártatok, a lemezt, ami Mobyról szól, csak és kizárólag Mobyról. Megcsináltam, és mégsem akarja meghallgatni kétszer egymás után senki. Apropó, hol a házigazda?”
“Szegény Richard. Kezd kicsit az agyára menni a music business, talán jobb is, ha most egy kicsit magára hagyom, úgyis várnak a srácok az emeleten, hogy végre megmutathassák a Justice-koncertvideójukat. Klasszul sikerült, azt mondták, jövő héten meg NYC-be mennek, Hercules and Love Affair-re, na, attól még jobban be vannak zsongva. Richardnak is szólni fogok, hátha érdekli a dolog. Nem ártana neki, ha látna egy-egy ilyen csapatot is, és nem játszaná állandóan az agyát, hogy ő így, ő úgy, ilyen definitív lesz az új lemeze, meg hogy a legnagyobb önmeghatározás lesz az ezredforduló óta. Meghallgattam a Last Nightot, tetszettek róla számok, de elég durva volt rájönni a jobb trackek közös jellemzőjére. Olyanok, mintha Moby kiadatlan felvételei lennének a Play idejéből. Tiszta b-oldalas hangulat, anakronisztikus, de gyönyörű is egyben.”
“Ahogy a Live For Tomorrow elsiratja az egész kilencvenes éveket, az tiszta wow. Az Alice meg olyan, mintha újra összállt volna 3D meg Tricky, és összehoznak pár joint mellett valami öröm-triphopot. És még sorolhatnám, hány ilyen pillanat van a lemezen, de akkoris … mi a francot gondolt Richard, ki lesz erre kíváncsi? Senki az ég világon, elég, ha körbenéz az itteni közönségen. Ezek a srácok már teljesen másra pörögnek, és egy Last Night – ráadásul egy nem is túl jó, erős közepes számokat tartalmazó Last Night – nem fogja visszahozni a diszkókorszakot. Mindenki kidobta már a diszkógömbjét évek óta. Leszervezhetnék neki egy turnét a Faithless-szel, uramatyám, milyen közönség lenne ezeken a bulikon, Kelet-Európán kívül tuti bukó lenne. Hogy mondjam ezt meg neki? Áhhh. Iszom még egy Caipirinha-t, aztán felmegyek megnézni azt a videót.”
(Kétharmad.)