A tavalyi és tavalyelőtti évek egy-egy nagy élményét adományozta nekem a We’re New Here két főszereplője. Jamie Smith (aki itt Jamie xx néven szerepelteti magát, és remixeit is ezen név alatt készíti) a három társát rejtő The XX azonos című nagylemezével robbant be 2009-ben, mely olyannyira domináns debütálás volt, hogy tulajdonképpen azóta folyamatosan pörög a nevük – vagy őket dolgozzák fel, vagy Jamie hangolja újra érdekes és aktuális előadók számait. Főleg utóbbi lehet első blikkre különös tény, hiszen az XX ismerői talán nem is gondolták volna az első találkozáskor, hogy ez a kvázi-indie rockzenekari kiállással bíró társaság egy  remixgyárost is rejt magában. Mélyebb szerkezetében az XX lemez egy rendkívül szerkesztett, finoman hangolt és minden sallangtól mentes világot skiccelt fel, melyben nehéz volt hibát találni – vélhetően ezért is az elmúlt évek egyszerre legbensőségesebb és leghatásosabb lemeze. Ennek zenei megtervezésében pedig oroszlánrészt vállalt Jamie Smith, aki új élettel töltötte fel a másik nagy zenei élmény, Gil Scott-Heron tavalyi, I’m New Here című munkáját.

Heron lemezével azonban korántsem voltam kibékülve, mert ugyan a Chicago-i születésű énekes a legszuggesztívebb és legkülönösebb stílusú frontemberek egyike, akikkel valaha találkoztam, maga a lemez zeneileg nem volt annyira feszes és figyelmet megragadó teljes hosszában, hogy egyensúlyban legyen főszereplőjével. Ezért is hangzott rendkívül ígéretesen, amikor 2010 végén elkezdtek az első hírek csordogálni az eredeti címet kissé megcsavaró és átértelmező We’re New Here-ről.

Amilyen sokat vártunk ettől a lemeztől, olyannyira nem erőlteti meg magát Jamie – illetve ha az volt a koncepció, hogy egy nagyon egyszerű és egyértelmű elemekből álló gyűjteménnyel tiszteli meg több évtizedes karriert befutó társát, akkor tulajdonképpen bejött az oldschool lap bedobása. A We’re New Here nagy része ugyanis annyira klasszikus elektronikus (UK garage – mi más -, dubstep és olykor techno) és hiphop elemeket és rétegeket mutat fel, ami az elmúlt évek szüntelen progresszióra törekvő elektronikájában az árral való nyílt szembemenésnek számíthat – bár az UK garage reneszánsza nem teljesen esélytelen. Jamie rögtön a nyitószámban egy  Gloria Gaynor sample-lel húzza fel Heron eredeti trackjét, bár aki ezt az eltorzított és felpitch-elt énekhangból megállapítja, az igazi zseni. Maga a szám egyébként nehezen indul be, és tulajdonképpen az egész albumra igaz, ami erre az egy trackre: ha nem szippant be egyből a hangulata, hamar rájössz, mennyire beragad a középtempó mocsarába.

Érezhetően nem kísérletezésről szól a We’re New Here, hanem egy olyan letűnt  érzésvilágot akar megjeleníteni Jamie, amelyben a diszkókból kiutáltak, funky által megnyomorítottak és soullegendák dalaira az aranylövést beadók biztos megtalálják a számításukat, de ettől még zeneileg túlságosan egyhangú ez a tizenhárom szám, melyből érthetetlen módon ki is maradt az eredeti lemez kiemelkedően jó és felejthetetlen klipszáma, a Me and The Devil. Bár ezt a számot újrahallgatva szüntelenül az az érzésem, mintha ez lenne az legjobb Gil Scott-Heron remix. Ezzel azt hiszem, mindent el is mondtam. Háromnegyed.

Jamie Woont viszont nem kísértik semmilyen múlt árnyai, és teljesen tét nélkül jelentethette meg első nagylemezét, mely a Mirrorwriting címet kapta, és – noha sejthettük korábbi munkái alapján, hogy egy finom stílusú, szívbe könnyen beférkőző énekesről van szó – gyakorlatilag első nekifutásra sikerült megírnia az év eddigi legjobb poplemezét.

Pedig a legelső alkalommal, amikor Woonnal volt szerencsém találkozni, még nem is igazán az ő zenéjét hallgattam: sokat köszönhet Burialnek, aki Wayfaring Stranger című számára elkészítve pályája egyik legjobb remixét pillanatok alatt a köztudatba teleportálta a lassan harmincadik évéhez közelítő énekes nevét. A siker ennek ellenére nem mondhatni, hogy egyik pillanatról a másikra jött volna, hiszen előbbi ügynek már négy teljes éve, és az idei BBC Sound of 2011 szavazásán körülbelül úgy tálalták a mi Jamie-nket, mintha a semmiből került volna elő. Ebben a nehezen jött sikerben talán közrejátszhat az is, hogy Jamie tipikus példája a zenéjében nagyon szórakoztató és felemelő figurák egyikének, akikkel élőben találkozva vagy látva őket csalódás érhet, mennyire mások művészetükhöz mérten.

A lényeg, hogy végre sikerült kiadót (Polydor) és kellő hátszelet gyártó producereket (Will Bevan, azaz Burial és Royce Wood Junior) is szerezni az első nagylemezhez, melynek első felét nyilvánvalóan elviszik az eddig megismert, kislemezeken megjelent és YouTube-ot bejárt felvételek. Azonban egyrészt ettől nem lesz fragmentált slágergyűjtemény a Mirrorwriting, másrészt pedig úgy úszunk át a már nagyrészt egyedül szerzett második etapba, hogy fel se tűnik a váltás – jó értelemben.

A Lady Luckot méltattuk már, de legalább ilyen erős szintén a Burial által írt alapokkal hódító Night Air, mely gyorsan megadja az alaphangot, és fel is vázolja Woon legfőbb erősségét: egy nagyon erős és magabiztos énekhangot hallunk, mely ha kell, uralja saját dalát, de van úgy, hogy egészen hátrahúzódik, teret engedve a hallgatónak, hogy a finoman neszező zenei alapokra is odafigyelhessen (Street). Az első hat-hét szám egyébként egytől-egyig annyira erős önmagában is, hogy bármelyikre klipet forgathatnának, simán bombasiker lenne – a legnagyobb potenciál a 2008-ban már egyszer kiadott, de a lemezre elképesztő hatásossággal újrakevert Spiritsben van, mely szinte trip-hopos nyitással bolondítja a hallgatót. Itt már nagyon nehéz észrevenni, hogy Jamie Woon énekhangja olyan, mintha egy olyan Justin Timberlake-et hallanánk, aki mindig is okos és megnyerő volt, és nem pazarolta a tehetségét fiúzenekarokra és Timbalandre, ellenben továbbképezte magát soulból – sajnos nem ez a valóság, de Jamie szempontjából ez teljesen érdektelen. Ötös.

Jamie Woon – Night Air hivatalos videó