“Tőled származik az a kifejezés, hogy folk-rock?” – tette fel még a hatvanas években egy riporter a kérdést Bob Dylannek, ő pedig így felelt: “Hát persze. Egy szép napon, ahogy így elüldögéltem, egyszer csak megszólaltam, és azt mondtam: folk-rock.” Aztán ’66-ban Dylan hirtelen szeszélyből stílust váltott és ezt a közönség akkoriban nem tolerálta: amikor Dylan egy koncerten bőrkabátot vett fel és elektromos gitárt akasztott a nyakába, a hallgatók nagy része kifütyülte. Most pedig, majdnem fél évszázaddal később, mintha az előadóktól mindig szenzációs újdonságot várnánk. Lassan a megszokott az unalmas szinonimája lesz, és már nem elég: az új az érték, az izgalmas pedig az, ha valami váratlan. A kérdés az, hogyan produkáljon egy folkrock banda váratlan dolgot úgy, hogy közben azért folkrock banda marad?

A Mumford and Sons jelenleg az Egyesült Királyság egyik legkedveltebb együttese, egyben zeneiparuk egyik legjobban fogyó exportja az Egyesült Államokban. Nem tudom pontosan, mi az a közhangulat, amelyet a Mumford and Sonsnak sikerült meglovagolnia, és azt sem tudnám pontosan meghatározni, miért épp nekik sikerült, és miért nem egy olyan, hasonlóan színvonalas együttesnek, mint például a Noah and the Whale. Talán Mumfordék jobban mutatnak a fényképeken, talán dalaik fülbemászóbbak. Valamit nagyon eltaláltak, talán a mainstream rádiókon élők éhséget “igazi” hangszerek, “igazi” zenészek iránt, a kapaszkodni vágyást valós vagy fiktív zenei gyökerekbe. Ez pedig különböző csatornákon át úgy a kis hipszterek, mint nagyszüleik lemezgyűjteményeiben stabil pozíciót biztosított a négy angol srácnak.

Első nagylemezük, a 2009-es Sigh No More friss volt és őszinte, Marcus Mumford énekes üvöltése és gazdag Steinbeck-utalásokkal teletűzdelt dalszövegei két Grammy-jelölést és hatalmas, hűséges rajongótábort hoztak. 2012 szeptemberének végéig kellett várni a folytatásig: ekkor érkezett a második album, a Babel, rajta jól bejáratott, koncerteken, rádiófelvételeken már többször előadott dalokkal.

A Babel a Sigh No More logikus folytatása: az angol zenei szcéna bábeli zűrzavarában a mumfordi nyelv még mindig ugyanaz. Épp emiatt éri ezt a lemezt a legtöbb kritika. Mert ismét halk folkdalból hirtelen kidübörgő apoteózist, bendzsószaggató himnuszokat és olyan dalszövegeket kapunk, amelyek sorait Londontól Timbuktuig fogják majd lelkes rajongók magukra tetováltatni. Lehet, hogy ez az album nem különösebben meglepő és nem különösebben különleges, de néha nincs is szükség ilyesmire. Néha csak az a jól megszokott íz kell, az a megszokott eufória, melyet a Mumford and Sons százból kilencvenkilenc alkalommal teljesít is.

Ez a lemez nem az, amellyel tudatos médiapolgárként különlegességedet, különcségedet bizonygathatod. Ez az, amely közösséget épít: amelynek dalait tábortüzeknél pötyögtetik majd gitárokkal, amely történetein keresztül, együtt énekelve lesz egy közös tudás része, összefogva és csoporttá alakítva az egyéneket. Hisz végül is valami ilyesmi volt a célja a folkrocknak mindig is. Ez a folkrock természetesen már teljesen más, mint a Bob Dylan-i: a Babel nem politizál, nem foglal állást fontos közösségi problémák mellett, egyéni drámáiból azonban kirajzolódik valami egyetemesen emberi.

Mumfordék lendülete és energiája valószínűleg sokkal nagyobbat üt élőben mint a stúdiófelvételek laborkörülményei között (különösen nyilvánvaló ez a Lover of the Light albumverziójánál, amely itt működésképtelen), de a Babel még így is élmény. A Below My Feet egy gyönyörű ívre felépített modern ima, az I Will Wait egy adagnyi, folkba bújtatott instant remény, a Hopeless Wanderer egy ínycsiklandó, húrszaggatós folkrock-himnusz. Mindennek a sava-borsa azonban Marcus Mumford hangja, és az előző albumról átnyúló hangszerarzenál: az együttes tagjai mind tehetséges, multiinstrumentalista zenészek, akik többek között olyan hagyományos hangszereket szólaltatnak meg, mint a mandolin, a dobro, a nagybőgő, vagy a fent említett bendzsó, mely a dalok többségének vázát adja.

Mumford & Sons – Lover Of The Light

Bábel tornyának bibliai történetét mindannyian ismerjük, ősi, szikár példázata arra inti az olvasót, legyen tisztában saját határaival, ne gondolja magát túl hatalmasnak, ne próbáljon meg istent játszani. A Mumford and Sons ezzel az albummal mintha hallgatott volna a bibliai szóra – és valójában tiszteletreméltó ez is. Aztán ki tudja, állhat még majd egyszer stabilan az a torony, elérve beláthatatlan magasságokat. Mi megvárjuk, nem sietünk sehova.