A Muse kapcsán a kritika mindig fel tudott valamit kapni: az első pár album esetében a Radioheadhez való hasonlítgatás dominált, meg persze a helykeresés a többi ’90-es években elstartolt brit “alternatív” zenekar között. Később, az egyre teátrálisabb témák magukkal vonzották a Queen emlegetésének lehetőségét – és a stadionrock jelző is egyre gyakrabban hangzott el a befordulthoz képest. Ahogy a sorstárs Placebonak is szüntelen helyet keresett az európai zenei média, úgy a Muse esetében is állandóan fennállt a skatulyázás igénye – a dolog viszonylagos sikertelensége a már rég meglelt egyéni hangnak köszönhető.

A kritika láthatóan nem adta fel a dolgot, így amikor kiderült, hogy a 2nd Law-n, ha csak egy számban is, de a kommersz dubstepben közismert Nero lesz a producer, újból beindult a gépezet. Ezzel együtt is őszintén meglepődtem volna, ha ez többet jelentett volna a végeredményben a lemezen hallhatónál. A hatodik album ugyanis inkább biztonsági játék, mint számottevő irányváltás – és talán ettől marad élvezhető teljes hosszában.

Személy szerint sosem tartoztam se a komoly rajongók, se az igazi haterek közé Muse-ügyben: mindig belekóstoltam az épp aktuális albumba, amin épp elég szám tetszett, hogy a következő anyagra is megmaradjon ez a sztenderd érdeklődő viszony. A 2nd Law ebből a szempontból továbbgörgeti a Muse-zal való barátságomat, talán még egy kicsit meg is erősíti. A Supremacy és Madness alkotta nyitás tökéletes megfelel az utóbbi évek Muse-képének: mindkettő lassan építkező, egy távoli katarzis felé haladó dalok. Előbbiben egy dögös basszustéma a pozitív, Bellamy visongó éneke pedig a negatív pólus felé viszi a polaritást. Ez a kettősség, úgy érzem, örökké jellemző marad a srácokra: nemhogy egy albumon, de dalokon belül olyan részletek keverednek, amelyek majdhogynem ellentétes igényű közönséget elégítenének ki – így viszont kicsit felemás marad az átlaghallgató szájíze. Kivéve persze, ha már lemezekkel korábban ráharapott erre a képletre – az ilyeneket hívják igazi rajongóknak?

Mindenesetre a már említett Madness talán a lemeze legkedvelhetőbb száma: itt az építkezés egy valóban katartikus csúcspont felé visz, a dubstep-ízű vartyogással együtt. Kell is ez, mert a rá következő Panic Station rézfúvósaival, erőltetett basszusaival inkább bosszantó, mint a Supremacy dögösségét idéző. A Survival se az igazi, bár ez is klasszikus jegyeket hordoz magán: Queen-slágerek gitártémái, gazdag hangszerelés, a háttérben dolgozó kórus, röviden szólva itt dobják be a teátrális-kártyát. Szinte vicces, hogy “a dubstepes szám”, a Follow Me rántja vissza a versenybe az albumot – nyilván nem a wubwubwub miatt, de jó track. Részemről inkább innen szerethető ez a lemez. Az Animals miniatűrjei, Porcupine Tree-t idéző (!) hangulatai újra jó útra terelik a dolgokat, a Big Freeze egyszerű-de-nagyszerűsége, a zakatoló Liquid State-ben mikrofont ragadó Christopher Wolstenholme a 2nd Law csúcspontjai számomra.

Akik esetleg azt várták, hogy a csapat a hatodik albumával találja fel újra magát, azok valószínűleg csalódtak: belekóstolt a trió ebbe-abba, de a Muse összességében – Muse maradt. Aki ezt a szívébe tudja fogadni, az valószínűleg élvezni is fogja a lemezt. (Háromnegyed.)

Muse – Madness